Mit tehetünk otthon?

Logopédusra várva

Logopédiai felmérések után sokszor hangzik el a következő két mondat: 1. még várjunk, 2. egyelőre nincs szabad helyem, hívjanak vissza pár hónap múlva.

A logopédusok túlterheltek, ezt régóta halljuk. Túlterheltek, mert egyre több a gyerek, akinek beszédjavításra, beszédindításra van szüksége, és az okok számosak – nem is erről szeretnék beszélni, hanem arról, ami ennél jóval fontosabb: mit tehet a szülő otthon? Mit tehet, amíg logopédusra vár, hogy sorra kerülhessen? Vagy egész egyszerűen ha csak azt szeretné, hogy soha ne kelljen logopédushoz járnia a gyerekkel – mit tegyen otthon?

A boltokban kapható fejlesztő kiadványok mennyisége zavarbaejtő. Nem irigylem a szülőket, mégis hogyan válasszanak, ha egyszer a logopédia egy szakterület, amihez alapvetően a logopédusok értenek. A szülőket nem vezeti senki.

Szeretnék egy kiadványt ajánlani, amivel nem lehet tévedni. A Pöttöm Park könyveket, amelyek beszélgetős és interaktív (tevékenykedésre alkalmas) könyvek. És hogy miként is érdemes belevágnunk, ahhoz fogok az alábbiakban pár ötletet és jó tanácsot adni.

Vannak gyerekek, akik az ölünkbe bújva szívesen nézegetnek képeket, beszélgetnek velünk, meghallgatnak minket. Velük spontán is lehet képekről beszélgetni, pl. a kakasról, hogy hol él, mit eszik, ki a felesége (tyúk), kik a gyerekei (kis csibék), hol láttunk már kakast (tanyán), van-e a nagyinál, mi mond a kakas stb. Vannak aztán gyerekek, akiknek zabszem nem fér a fenekükbe, velük nem lehet egy fotelban megülni, velük bizony kreatívnak kell lenni, és játszani kell, mozogni kell. A könyv csak kiindulópont: keresd meg az állatokat/járműveket, és utánozd a járásukat. Aztán bizony mi jövünk: mi járkálunk a földön, mint az állatok/járművek, és a gyerek mondja, hogy mit utánozzunk. Az is jó játék, ha letesszük a földre a könyvet, és egy kisebb tálkával/pohárral letakarunk egy képet az oldalon, a gyereknek pedig ki kell találnia, hogy mit takartunk le. Haladóknak úgy is játszható, hogy egymás után gyorsan letakarok három képet, és ezt a sort kell a gyereknek végigmondania. Amikor már konkrét feladatok vannak a könyvben, pl. össze kell kötni valamit valamivel, akkor vehetünk kisebb zsinórokat az összekötéshez, közösen kimérhetjük, szétvághatjuk a gyerekekkel – a finommotorikát is jól fejleszti, és a könyvoldal is többször játszható marad.

Azt javaslom, minden szülő gondolja végig először, hogy milyen az ő gyereke, melyik oldalakat fogja szeretni, miket lehet majd játszani vele, mikor, hol és hogyan. A felkészült szülő sokkal hatékonyabban tudja használni a könyveket. Ha azonnal a gyerek elé tesszük, miután megvettük, gyorsan fordulhat csalódásba, mert nem sikerül elsőre valamit kitalálni, kimondani, elmondani, és soha többé nem akarja majd elővenni.
A könyvet és az azzal való játékot érdekessé, már-már jutalommá kell tenni. „Ezt csak a mamával, és csak naponta egyszer, ovi után és a nappaliban játsszuk.“ Utána pedig el kell rakni szem elől. Be a szekrénybe, ha ugyanis mindig kéznél van, akkor nem lesz többé érdekes.

Van matricás könyv is (Ragassz és mondd!), na, erre kell a legjobban felkészülni. A gyerekek lendületből ragasztanak, a legtöbbször csak a ragasztás öröméért, ritkán érdekli őket az összkép. Ha az oviban előkerül a matrica, én a legtöbbször feltett kézzel hátralépek egyet, mintha csak hangyabolyba léptem volna. Pillanatokon belül kitör a káosz. Mint betépett hangyák kezdenek el körbe-körbe rohangálni az asztal körül, keresve a helyet, hol férnek hozzá a legjobban a matricákhoz, és a végére mindenhol és mindenkin matrica lesz. Egyszer még a hátamon is találtam egyet. Remek móka, kétségtelen, csak ebben a formájában üresjárat fejlesztés szempontjából.

Ha kreatívak vagyunk, természetesen más irányt is szabhatunk a ragasztásnak, kerülhetnek azok a matricák a gyerekre és ránk is, miért ne, csak legyen hozzá beszéd és feladat. Mondhatjuk a gyereknek például, hogy ragasszon minden páros testrészre matricát, vagy minden pirosra a szobában. Vagy mondhatjuk, hogy ragasszon magára/ránk matricát a következő sorrendben: jobb kéz, bal láb, fej, has. Ezt ugyanis először meg kell jegyeznie, aztán utána mondania, és végül megtalálnia. Így is jó móka lesz, ráadásul ehhez bármilyen matrica jó.

Azt javaslom, beszéljük meg, mielőtt a matricás könyvet akárcsak kinyitnánk, hogy mi itt a játék, mi itt a feladat. Nézzük meg először azt a képet, ahová a matricák kerülnek, és beszéljük meg, mi hiányzik a képről, mi lehetne a képen, és hol. Utána nézzük meg a matricákat is, és beszéljük meg, mik ezek, és hová kerülnek majd. És csak ezek után jöjjön a ragasztás. A fő szabály: egy nap – egy kép. A kész képet aztán megint csak beszéljük át alaposan: ki mit csinál, mi miért történik, akár egy mesét is keríthetünk belőle este, lefekvés előtt.

Ha felkészülten játszunk a könyvekkel, egészen biztos vagyok abban, hogy pár hét múlva látszódni fog a hatása.

És ami a legjobb: nem mentünk logopédushoz, mégis fejlesztettük a gyermek beszédét – otthon, ahol a logopédia helye van.

 A logopédia napjára egy játék

Szóvadászat légycsapóval

Otthon elkészíthető, többször és sokrétűen alkalmazható játékot mutatok be azoknak a gyerekeknek, akik diszlexiával élnek, és azoknak is, akik nem, én például gyakran játszom ezt a játékot azokkal a kétnyelvű gyerekekkel, akik az iskolában németül tanulnak, és csak otthon gyakorolgatják az írást és az olvasást magyarul.

Hozzávalók: egy darab légycsapó, egy darab papír, egy darab (diszlexia esetén kék vagy lila) filctoll, egy darab olló.

A minap éppen a kettős betűket gyakoroltuk tanítványommal, ez nem csak diszlexiás gyerekeknek kihívás, de többnyelvű gyerekeknek is, akik idegen nyelven tanulnak az iskolában. A játékhoz van egy szólistám, alsó tagozatos általános iskolásokkal először 7-10 szót veszek, ezzel a játékidőnk kb. fél óra.
Érdemes először két és három szótagú szavakkal kezdeni, és ha már jól megy, akkor lépni a négy és öt szótagúakra. Minden kettős betű legalább egyszer forduljon elő (a dz és dzs betűket először kihagyom, mert ritka előfordulásúak, később még bevonhatók) és minden helyzetben szerepeljen (szó elején, közepén és végén): cs, gy, ly, ny, ty, sz, zs.
Ha kettős betűkkel játszom, nem használok más "nehéz" betűt, pl. hosszú-rövid korrelációkat (i-í, o-ó, ö-ő, u-ú, ü-ű).

A következő szavakkal dolgoztam első körben:
csavar, kutya, mazsola, kormány, bagoly, szalámi, hagyma

A szavakat szótagokra bontva felírom egy lapra 4-5 centi magas, nyomtatott kisbetűkkel, és nem használok elválasztó jelet. Kivágom a szótagokat, és elhelyezem a tanítványom előtt a szőnyegen úgy, hogy mindegyik feléje nézzen, egy kb. fél méter átmérőjű körben.
A gyermek megkapja a légycsapót, és indulhat a szóvadászat. Ha hamar beindul, és talál szavakat, akkor nem kell segítség, de ha egy-két perc után sem indul be, akkor azzal segítek, hogy felolvasom a szavakat egyszer lassan és érthetően. Ha ezzel sem megy, akkor csak két szót, vagy egyet olvasok fel, és azt keresi meg.
A megtalált szó szótagjaira a gyermek sorrendben rácsap, kimondja, és összeolvassa. A megtalált szó szótagjait összeillesztve félreteszi, például fel az asztalra, hogy ne lássuk. Minden megtalált szó után elismételi a megtalálás sorrendjében a már megtalált szavakat. Nálunk például úgy ment a játék, hogy az én feladatom volt a szavak egyre bővülő sorrendjének ismétlése, mert tanítványomnak ez még nehezen megy, és csak a végén, amikor már sokszor hallotta, akkor ismételte meg. Természetesen többször is rontottam, és akkor volt nagy megkönnyebbült kacagás, hogy lám, ez még egy felnőttnek sem olyan könnyű.

Mi minden rejlik ebben a játékban?

1. Az olvasást a szótagolás megkönnyíti, mert láthatóvá teszi a kimondott hangokat, amelyek diszlexia esetén kimaradhatnak, hadarás esetén elmosódhatnak.
2. A szótagok lecsapása a térorientációt gyakoroltatja, hosszabb szavakkal fokozottan, mert újra és újra meg kell keresni, hol voltak az ismerős szótagok. Diszlexia esetén a térbeli tájékozódás mint részképesség gyengébb az átlagosnál.
3. A szótagok helyes sorrendben történő összeillesztése a szavak alakjának vizuális rögzítéséhez szükséges feladat.
4. A szavak sorrendjének hangos ismétlése a munkamemóriát fejleszti, a rövid távú emlékezetet, ami (többek között) az olvasás és írás elsajátításához fontos, valamint a kétnyelvű beszélők szótalálásához.

A játék egy másik variációja az összetett szavas játék, de el tudom képzelni rövid mondatokkal is a játékot, ahol az írásjelek és a nagybetűk kapnak kiemelt szerepet.

Jó szórakozást!

Maszk és artikuláció

Jönnek az első gyerekek, akiknek „maszk-akadályozott artikulációs problémáik“ vannak, így neveztem el ezt a szimptómát hirtelen, mert minden más területen rendben van a fejlődés, egyedül a hangképzés nem tiszta.

Töprengtem sokat, amíg rá nem néztem az egyik édesanyára, akinek állandóan maszkot kell hordania beteg hozzátartozója miatt, és akkor esett le, hogy ennyi éppen elég ahhoz, hogy a beszédhangok elsajátításában zavar keletkezzen. Elfedett ajak- és nyelvmozgás, láthatatlan mimika -- ha ehhez még hozzájön a tévézés és az okostelefonozás is, hát rosszabb lesz a helyzet, mint a járvány előtt.

Hogyan sajátítja el a gyermek a helyes hangképzést? Úgy, hogy a szülei száját lesi. És ha ez a lehetőség korlátozott, akkor bizony nem fog menni olyan szépen és olyan tempóban, mint elvárható lenne.

A maszkviselés egészségügyi szempontból fontos, ezért nem hagyható el. Azt tanácsolom a szülőknek, hogy amíg tart a maszkviselési kötelezettség, tudatosan tervezzék bele életükbe az otthoni élő beszélgetést, mesélést, és üljenek szemben gyermekükkel, amikor ez zajlik, mert ők szolgálnak mintaként a beszédelsajátításhoz. Sokszor észre sem vesszük, hogy a maszk fennmaradt, és maszkban beszélünk, a gyermek meg nem lát semmit, csak két szemet.

És azt se felejtsük el, hogy a technikai eszközökön látott figurák beszéde nem lehet minta gyermekünknek, mert a gép egyrészt nem válaszol nekik, tehát ki sem alakulhat a beszélgetés (emiatt nem nevezhető kommunikációnak), másrészt pedig ezek a figurák nem valós hangokat artikulálnak, a gyerekek nem tanulhatnak meg rendesen beszélni tőlük. A szülők az első és a legfontosabb mintája a gyermeknek a beszédelsajátításban.