„Mondd szépen: ma-ma!” – Avagy az első számú kommunikációgyilkos

A gyermek első szavai közt rendszerint ott a „mama”, „apa”, „papa” és a „baba”, és bár a szülők között ilyenkor megindul némi rivalizálás a „mama” és az „apa” előfordulási gyakoriságáért, a valóság ennél sajnos kiábrándítóbb, ugyanis nem a szeretet mértékéről van szó, hanem a hangzók elsajátításának sorrendjéről. 

A gyermek a szánkról olvasva tanul, és mivel eleinte csak azt képes meglátni, ami kívül történik, elsőként az ajakhangokat kezdi el utánozni (B, P, M). Vannak persze kísérletező kedvű babák, akik meglepő módon Dzs-t, Gy-t, Ty-t és mindenféle egzotikus nyelvek hangjait is produkálják, szavakba illesztésük azonban egyáltalán nem, vagy csak jóval később következik be. Vagyis hangként produkálják, de nem fogják egyhamar kimondani, hogy „gyertya” vagy „dodzsem”. Elsőként az ajakkal képzett hangokból formádnak szavak, ezért jön korábban a „(n)em” is a kelleténél, sokszor még a dackorszak előtt (ám ezzel már erősen motiválva az életérzést), mert az „igen” jóval bonyolultabb szájmotorikát feltételez, elsősorban a G miatt.
A megkésett beszédfejlődésű gyermek esetében ugyanígy történik minden, csak később indul meg a hangprodukció és a szavakká formálás.

A korrektív visszacsatolás

Amit fontos észben tartani: első lépésben a kommunikációt kell motiválni, nem a beszédhelyességet. Semmi esetre sem szükséges tehát direkt módon korrigálni az első szavak eltérő alakját, a gyermek ugyanis egy-két szótagos szavakkal kezdi a beszédet, tehát ha például ki akarja mondani azt, hogy „póniló” vagy „kukásautó”, akkor abból rengeteg variáció születhet. Lehet belőle rövidített szóalak (po, ku), ugyanez megkettőzve (popo, kuku), lehet összevont szóalak (kuto) és lehet hangcserével létrejött szóalak (nopi). A szülő feladata ilyen esetben kettős: először is meg kell állni a kísértést, hogy sárkánnyá váljunk gyermekünk mellett, és korrigálni kezdjük: „Mondd szépen: ku-kás-au-tó!” Nem fogja, mert még nem képes rá, viszont ezzel a nyelvi magatartással jó eséllyel alakítunk ki gyermekünkben kudarcérzést, amivel kizárólag hátráltatjuk a beszédfejlődésben. Ehelyett egyszerűen ismételjük meg a gyermek által valamilyen formában kimondott szót helyes alakban, mindenféle komment és hozzáadott hangszín nélkül: „Igen, ott egy kukásautó.” Mert tőlünk tanul, mi vagyunk a minta, és erre rendszerint csak akkor jövünk rá, amikor elhangzik gyermekünk szájából az első (amúgy tüneményesen selypített) szitokszó. Amivel egyébként nincsen semmi baj, mert véleményem szerint nem a szitokszó létezését kell eltitkolni gyermekünk elől, hanem arra kell megtanítani, hogy milyen körülmények között és hogyan használható ez a kiváló hatékonyságú nyelvi feszültséglevezetés (és hogy például vezetés közben miért is elkerülhetetlen).

Egy biztos: a megkésett beszédfejlődésnél kettőzött erővel kell jelen lenni a gyermekkel való kommunikációban, és minden megnyilvánulását meg kell erősíteni a helyes alak megismétlésével, illetve bővítésével. 

Például:

Gyermek az ablakra mutat.

-- É.
-- Légy. Ott egy légy.
Gyermek a kezével repdes.
-- Je.
-- Igen, a légy repül. Van szárnya, és azzal repül.

Az első esetben csak a szó helyes alakú megismétlése a hangsúlyos („légy”), a második esetben már két plusz infóval is bővül a mondat („szárny” és „repül”), hogy a gyermek szókincse bővüljön. Nyilvánvalóan nem érdemes körmondatokat szőni a légy köré, annyira nem is érdekes állat (ráadásul előbb-utóbb úgyis leütjük), de egy plusz infóval mindig érdemes próbálkozni, mert bár nem látszik, de minden szó beépül a gyermek szókincsébe, és előbb-utóbb újra napvilágot lát majd. Ha a gyermek nem hagyja ott azonnal a témát, bátrabb szülők megpróbálhatják továbbvinni a repüléstematikát, és még egy-két állatot felsorolni/megmutatni a gyermeknek, amely repül (madár, pillangó). Természetesen érdemes ilyenkor karokat lengetve körül is repkedni a szobában, hogy mozgással is 
megerősítsük a szó jelentését. 

Legközelebb a kivárás technikáját mutatom be mint a kommunikáció egyik motorját, mert szülőként én is sokszor beleesem abba a hibába, hogy a gyermek helyett beszélek, holott nem engem kérdeztek.

A spontán beszéd szerepe a logopédiában

Egyre több édesanya fordul hozzám segítségért, mert gyermeke három évesen még nem beszél. A megkésett beszédfejlődésről írtam már posztot (Megkésett vagy akadályozott beszédfejlődés?), ezért arra gondoltam, hogy ezt kiegészítendő sorozatot indítok arról, hogy miként lehet a beszéd megindulását otthoni környezetben támogatni.

A megkésett beszédfejlődésnek számos oka lehet, én most arra az esetre koncentrálva szedem össze ötleteimet, amikor nem a gyermek mozgásos, szenzoros vagy értelmi fejlődése akadályozott valamilyen formában, hanem például a kommunikációban ingerszegény környezet, vagy egyszerűen csak a gyermek habitusa miatt késik a beszéd megindulása.

Az egyik legelső dolog, amelyen érdemes elgondolkodni a megkésett beszédfejlődés esetében, az a családi minta. Mennyit beszélgetünk egymással otthon? Mit lát a gyermekünk? Beszélgetünk egymással? Beszélgetünk vele? Beszélgetünk a kutyával, a macskával, az aranyhallal? Felhívjuk telefonon a nagymamát, nagypapát, unokatesót, nagybácsit, barátnőt, és hosszú percekig lógunk vele a telefonon élményeinket megosztva? Mert ezek azok a minták, melyeket gyermekünk is követ. Ha nincsen körülötte beszéd, őt sem motiválja majd semmi arra, hogy kommunikáljon.

A családi környezetben zajló beszélgetés, a spontán beszéd a legerősebb kommunikációs minta a gyermek előtt. Járhat logopédushoz, pszichoterápiára, színjátszó körbe, semmi sem hat rá úgy, mint az otthoni minta.

Az ideális környezet természetesen a klasszikus olasz család lenne, amelyik minden este leül az asztal köré, és két falat spagetti közt, vagy éppen teli szájjal, egymás szavába vágva, élénken gesztikulálva osztja meg a többiekkel az élményeit, de ezt választani sajnos nem lehet, oda születni kell.

A közös evésnél azonban nincs jobb alkalom a spontán beszélgetésre, és ezt mindig be lehet építeni a napba, akár reggel, akár délben, akár este.  

1. Beszélgetés otthon

Gyakorlatilag mindegy, hogy miről, bármiről, ami a gyermeki fülnek megfelel, a lényeg a modellálás: BESZÉLGETÜNK EGYMÁSSAL.

2. Beszélgetés a gyermekkel

Joggal ellenkezhetnek, hogy „de hát hogyan beszélgessek vele, ha még nem beszél?”. Bár a gyermek még nem beszél, de már kommunikál, és a beszédfejlődésében azzal segítjük a legjobban, ha teljes értékű partnerként kezeljük: amíg nem tudja magát nyelvileg kifejezni, addig mi mondjuk ki helyette azt, amit közölni akar. Ez egy teljesen bevett nyelvi stratégia, mi még a macskát is szinkronizáljuk, minden valószínűséggel ezért nyávog állandóan – our mistake!

Amíg gyermekünk nem beszél, addig is lehet vele beszélgetni, mert számos nem nyelvi módon kommunikál: arckifejezéssel; azzal, ahogy ránk néz; hogy hangokat ad ki, ha tetszik/nem teszik valami, vagy akar/nem akar valamit; és nyilván élénken gesztikulál. A legegyszerűbb, ha leülünk szemben vele a földre, vagy az asztalhoz, és elmeséljük neki a napunkat.

Amit fejleszt: figyelem és beszédértés, artikuláció (hiszen nézi a szánkat), mondatformálás, szókincs.

3. Beszélgetés a gyermekkel közös tevékenység közben

Ez nagyjából ugyanaz, ami fentebb, csak játék, rajzolás, gyurmázás etc., vagyis valamilyen nyugodt és ülve kézzel végezhető tevékenység közben. Akkor érdemes közös tevékenység közbeni beszélgetést kezdeményezni, ha a gyermek nehezen ül meg egy helyben, és le kell kötni valamivel a figyelmét. Fontos, hogy közösen játsszunk és barkácsoljunk, ne csak nézzük, ahogy ő alkot.

Amit fejleszt (a fentieken kívül): motorikus képességek, utánzás.

4. Közös filmnézés a gyermekkel és beszélgetés a látottakról

A filmen látott dolgokat egy kisgyermek még nehezen tudja egyedül feldolgozni, nagy különbség van ugyanis a látott és az olvasott történet feldolgozása között. Az olvasott (felolvasott) történetet a gyermek saját maga képzeli el, maga alkot képeket hozzá, és ez az átalakító folyamat az agyban számos idegpályát összeköt, miáltal a történet több területen is feldolgozottá válik (logikai, érzelmi, nyelvi). A filmek ezzel szemben kész képeket közvetítenek, így sok folyamat kimarad a feldolgozás során, és a képek talajtalanul lebegnek a gyermek fejében, ezért sokszor rémálmokat is okoznak. Kísérletek bizonyítják, hogy az olvasott történetek után kevesebbet álmodnak rosszat a gyermekek, mint a filmek után. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne nézzenek filmet, hiszen a vizuális kultúrájuk fejlődéséhez erre is szükségük van: képek alapján történetet összerakni. Az azonban elengedhetetlen, hogy amíg önállóan nem képesek rá, addig segítsünk nekik benne: filmnézés után beszélgessünk a gyermekkel arról, hogy mit látott, hogy mi történt, és hogy mit érez.

Amit fejleszt: történetmesélés, szerialitás (sorrendbe rakni történéseket), érzelmek nyelvi kifejezése.

5. Esti beszélgetés a gyermek napjáról

Ez több szempontból is hasznos azon kívül, hogy a közös étkezések után ez a második legjobb alkalom a beszélgetésre: a gyermek aludni készül, jó esetben nyugodtabb, mint előtte volt a nap folyamán, kellőképpen fáradt is talán, és szüksége van arra, hogy a napi történéseket feldolgozza: a felkavaró érzelmeket csillapítsa, a konfliktusokat elsimítsa. Ha még nem beszél a gyermek, mi is elmondhatjuk helyette, hogy miből állt a napja, mit csinált, kivel és mit játszott, mi volt a legvidámabb pillanata etc.

Összefoglalva: Ha csak annyit teszünk, hogy felpörgetjük a kommunikációt a családban, és visszaveszünk az egyoldalú kommunikációs eszközök otthoni használatából, már sokat tettünk azért, hogy támogassuk gyermekünk beszédének megindulását. Váljunk kommunikációs mintává! Mert a gyermekek nem azt teszik, amit mondunk nekik, hanem azt, mit mi csinálunk.

És végül kedvenc Vekerdy-gondolatom a témához:

 „…azt hiszem, nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint. Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek. Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is.”