„Mondd szépen: ma-ma!” – Avagy az első számú kommunikációgyilkos

A gyermek első szavai közt rendszerint ott a „mama”, „apa”, „papa” és a „baba”, és bár a szülők között ilyenkor megindul némi rivalizálás a „mama” és az „apa” előfordulási gyakoriságáért, a valóság ennél sajnos kiábrándítóbb, ugyanis nem a szeretet mértékéről van szó, hanem a hangzók elsajátításának sorrendjéről. 

A gyermek a szánkról olvasva tanul, és mivel eleinte csak azt képes meglátni, ami kívül történik, elsőként az ajakhangokat kezdi el utánozni (B, P, M). Vannak persze kísérletező kedvű babák, akik meglepő módon Dzs-t, Gy-t, Ty-t és mindenféle egzotikus nyelvek hangjait is produkálják, szavakba illesztésük azonban egyáltalán nem, vagy csak jóval később következik be. Vagyis hangként produkálják, de nem fogják egyhamar kimondani, hogy „gyertya” vagy „dodzsem”. Elsőként az ajakkal képzett hangokból formádnak szavak, ezért jön korábban a „(n)em” is a kelleténél, sokszor még a dackorszak előtt (ám ezzel már erősen motiválva az életérzést), mert az „igen” jóval bonyolultabb szájmotorikát feltételez, elsősorban a G miatt.
A megkésett beszédfejlődésű gyermek esetében ugyanígy történik minden, csak később indul meg a hangprodukció és a szavakká formálás.

A korrektív visszacsatolás

Amit fontos észben tartani: első lépésben a kommunikációt kell motiválni, nem a beszédhelyességet. Semmi esetre sem szükséges tehát direkt módon korrigálni az első szavak eltérő alakját, a gyermek ugyanis egy-két szótagos szavakkal kezdi a beszédet, tehát ha például ki akarja mondani azt, hogy „póniló” vagy „kukásautó”, akkor abból rengeteg variáció születhet. Lehet belőle rövidített szóalak (po, ku), ugyanez megkettőzve (popo, kuku), lehet összevont szóalak (kuto) és lehet hangcserével létrejött szóalak (nopi). A szülő feladata ilyen esetben kettős: először is meg kell állni a kísértést, hogy sárkánnyá váljunk gyermekünk mellett, és korrigálni kezdjük: „Mondd szépen: ku-kás-au-tó!” Nem fogja, mert még nem képes rá, viszont ezzel a nyelvi magatartással jó eséllyel alakítunk ki gyermekünkben kudarcérzést, amivel kizárólag hátráltatjuk a beszédfejlődésben. Ehelyett egyszerűen ismételjük meg a gyermek által valamilyen formában kimondott szót helyes alakban, mindenféle komment és hozzáadott hangszín nélkül: „Igen, ott egy kukásautó.” Mert tőlünk tanul, mi vagyunk a minta, és erre rendszerint csak akkor jövünk rá, amikor elhangzik gyermekünk szájából az első (amúgy tüneményesen selypített) szitokszó. Amivel egyébként nincsen semmi baj, mert véleményem szerint nem a szitokszó létezését kell eltitkolni gyermekünk elől, hanem arra kell megtanítani, hogy milyen körülmények között és hogyan használható ez a kiváló hatékonyságú nyelvi feszültséglevezetés (és hogy például vezetés közben miért is elkerülhetetlen).

Egy biztos: a megkésett beszédfejlődésnél kettőzött erővel kell jelen lenni a gyermekkel való kommunikációban, és minden megnyilvánulását meg kell erősíteni a helyes alak megismétlésével, illetve bővítésével. 

Például:

Gyermek az ablakra mutat.

-- É.
-- Légy. Ott egy légy.
Gyermek a kezével repdes.
-- Je.
-- Igen, a légy repül. Van szárnya, és azzal repül.

Az első esetben csak a szó helyes alakú megismétlése a hangsúlyos („légy”), a második esetben már két plusz infóval is bővül a mondat („szárny” és „repül”), hogy a gyermek szókincse bővüljön. Nyilvánvalóan nem érdemes körmondatokat szőni a légy köré, annyira nem is érdekes állat (ráadásul előbb-utóbb úgyis leütjük), de egy plusz infóval mindig érdemes próbálkozni, mert bár nem látszik, de minden szó beépül a gyermek szókincsébe, és előbb-utóbb újra napvilágot lát majd. Ha a gyermek nem hagyja ott azonnal a témát, bátrabb szülők megpróbálhatják továbbvinni a repüléstematikát, és még egy-két állatot felsorolni/megmutatni a gyermeknek, amely repül (madár, pillangó). Természetesen érdemes ilyenkor karokat lengetve körül is repkedni a szobában, hogy mozgással is 
megerősítsük a szó jelentését. 

Legközelebb a kivárás technikáját mutatom be mint a kommunikáció egyik motorját, mert szülőként én is sokszor beleesem abba a hibába, hogy a gyermek helyett beszélek, holott nem engem kérdeztek.