A csend is a beszéd része – Avagy a kivárás nyelvi stratégiája

Gyakran előfordul, hogy képeskönyv-nézegetés közben felteszek egy kérdést a gyerekeknek a csoportban, például hogy „Odanézz, mit csinál itt ez a maci?”, és őrült nagy szemeket meresztek hozzá, hogy hűha, meg különben is, és szinte hallom, ahogy kattognak a kerekek a kis agyakban, és keresik a gyerekek a megfelelő szót, mire hátulról az egyik kolléganő türelmetlenül bedobja a választ. Ilyenkor én is mérgesen nyelek egyet, és tökéletesen megértem a gyerekek csalódottságát, mert ők is tudták a választ, csak nekik sokkal több idő kell ahhoz, hogy megtalálják a szót, amelyet keresnek. A mentális lexikonukban ott van, mert naponta elhangzik körülöttük, sokszor nem kell mást tenni, mint kivárni, hogy megtalálják. Első nyelv (anyanyelv) és második nyelv esetében is így van ez.

Ám miközben a második nyelvnél türelmesebben vár az ember a beszéd megindulására (hiszen ha nincsen akadálya az anyanyelvi beszédfejlődésnek, akkor mást nem is nagyon lehet tenni), az anyanyelvi beszéd késésekor hamarabb aggódni kezd. Ezért indítottam sorozatot arról, hogy mivel lehet segíteni a megkésett beszélőket otthoni környezetben.

Az előző posztomban a spontán beszéd szerepéről írtam (Mondd szépen:ma-ma!), most viszont ennek az ellentéte, a hallgatás és a kivárás kerül a fókuszba. Csendre azért van szükség, mert azzal teremtünk lehetőséget és alkalmat gyermekünknek a beszédre. A csend a beszéd helye lesz ilyenkor, és ezt ekként is kell közvetítenünk feléje. Ha például a hintázást verssel vagy mondókával kísérjük, mondjuk, úgy az ötödik alkalommal hirtelen hallgassunk el egy könnyebb szó előtt, és várjunk pár másodpercet, hátha a gyermek folytatja.

1. Ha mondjuk, éppen a „Hinta palinta” kezdetű nótát énekeljük, akkor a „hintázik a…” résznél hallgassunk el, és hagyjuk, hátha kimondja a gyermek a saját nevét, amelyet amúgy is sokat hall tőlünk. Később, ha a neve már jól megy, el lehet hallgatni korábban is, mondjuk, már a „hintázik” előtt, hátha kibukik egy „intász” vagy valami ehhez hasonló hangsor. Ugyanezt a merényletet el lehet követni a „Zsipp zsupp, kenderzsupp” kezdetű mondókával, de akár olyan egyszerű szóösszetétellel is, mint a „Hóóó… rukk!”

A kivárás közben nagyon fontos, hogy mindig nézzünk a gyermek szemébe, és kísérjük élénk arcmimikával a csendet (kerek szem, kíváncsian felvont szemöldök, ösztönző mosoly etc.), hogy ezzel is jelezzük gyermekünk felé, hogy most ő következik, ha akarja. Ha nem akarja, ha nem mondja, akkor természetesen fejezzük be mi magunk a mondókát, és ne éreztessük vele, hogy valamit nem jól csinált.

2. Ha a reggeli rutinhoz már hozzátartozik a nyelvvel kísért öltözködés, vagyis mindig szépen felsoroljuk gyermekünknek, mit hová húzzon fel (ami több szempontból hasznos művelet, már akkor megérte, ha a kisnadrág nem a fején köt ki), idővel itt is be lehet vezetni a kivárás technikáját, és például a zoknit meglóbálni a gyermek orra előtt, hogy ő mondhassa ki a szót.

3. Kipróbálhatjuk még a konyhában is, mondjuk, reggeli előkészítése közben, az asztalterítésnél a különféle ételekkel, italokkal, evőeszközökkel, tányérokkal, poharakkal etc. Fontos, hogy ne szókikérdezés legyen a játékból, hanem maradjon játék: csak akkor próbálkozzunk ezzel a stratégiával, ha látjuk, hogy a gyermek figyel, ott van, segít nekünk, vagy éppen velünk együtt tevékenykedik. Ilyenkor sorban mondjuk a tárgyak nevét, melyek az asztalra kerülnek. Egy hét után már eljátszhatjuk, hogy egyet a konyhapulton felejtünk. A gyermek nyilván kérni fogja. Biztos eleinte mutogat majd, vagy valamiféle hangot ad, de ha türelmesen ismételjük nap mint nap a rutint, előbb-utóbb ki fog bukni a várva várt szó.

A kivárás stratégiája akkor tud jól működni, ha már sokat hallott szóra várunk gyermekünktől, azt próbáljuk előcsalogatni. Olyan ez, mint a regényekben a feszültségnövelés: egy jó értelemben értendő, kellemes érzelmi feszültséget jelent. Ha a gyermek élvezi a közös játékot, a tetőponton egy kicsit abbahagyjuk, és várjuk, hogy a gyermek reagáljon. Kommunikációt kezdeményezünk ezzel.

4. Jó játék még a buborékfújó is. Minden gyerek imádja. Fújjunk néhányszor buborékot, majd jól rácsavarva a tetejét, tegyük le a földre a tégelyt, és várjunk a gyermek reakciójára. Ha odahozza a buborékfújót, és „odadugja az orrunk alá” némi hangadás kíséretében, akkor nagyon fontos, hogy rákérdezzünk: „Fújjam még?” Ha csak bólint, próbáljuk meg még egyszer: tegyük vissza a földre a buborékfújót, és várjunk. Túl sokáig nyilván nem érdemes folytatni, elég maximum egyszer vagy kétszer eljátszani, nehogy a gyermek túlságosan is felhúzza magát rajta, hiszen nem ez a célunk.

Egy biztos: nincs jobb motiváció a gyermeki beszédre, mint a játék akarása. Az oviban is ezt látom. A még nem beszélők első szavaikat nem reggeli közben mondják ki („Kérem a sajtot.”), még csak nem is a foglalkozások alatt („Én tudom! Ez egy katicabogár!”), hanem mindig akkor, amikor szeretnének egy-egy játékot maguknak megkaparintani, és ilyenkor kikerülhetetlen a kommunikáció, lévén egyik óvoda sem támogatja intézményes keretek közt az utcai harcot.