Mit tehetünk otthon?

Logopédusra várva

Logopédiai felmérések után sokszor hangzik el a következő két mondat: 1. még várjunk, 2. egyelőre nincs szabad helyem, hívjanak vissza pár hónap múlva.

A logopédusok túlterheltek, ezt régóta halljuk. Túlterheltek, mert egyre több a gyerek, akinek beszédjavításra, beszédindításra van szüksége, és az okok számosak – nem is erről szeretnék beszélni, hanem arról, ami ennél jóval fontosabb: mit tehet a szülő otthon? Mit tehet, amíg logopédusra vár, hogy sorra kerülhessen? Vagy egész egyszerűen ha csak azt szeretné, hogy soha ne kelljen logopédushoz járnia a gyerekkel – mit tegyen otthon?

A boltokban kapható fejlesztő kiadványok mennyisége zavarbaejtő. Nem irigylem a szülőket, mégis hogyan válasszanak, ha egyszer a logopédia egy szakterület, amihez alapvetően a logopédusok értenek. A szülőket nem vezeti senki.

Szeretnék egy kiadványt ajánlani, amivel nem lehet tévedni. A Pöttöm Park könyveket, amelyek beszélgetős és interaktív (tevékenykedésre alkalmas) könyvek. És hogy miként is érdemes belevágnunk, ahhoz fogok az alábbiakban pár ötletet és jó tanácsot adni.

Vannak gyerekek, akik az ölünkbe bújva szívesen nézegetnek képeket, beszélgetnek velünk, meghallgatnak minket. Velük spontán is lehet képekről beszélgetni, pl. a kakasról, hogy hol él, mit eszik, ki a felesége (tyúk), kik a gyerekei (kis csibék), hol láttunk már kakast (tanyán), van-e a nagyinál, mi mond a kakas stb. Vannak aztán gyerekek, akiknek zabszem nem fér a fenekükbe, velük nem lehet egy fotelban megülni, velük bizony kreatívnak kell lenni, és játszani kell, mozogni kell. A könyv csak kiindulópont: keresd meg az állatokat/járműveket, és utánozd a járásukat. Aztán bizony mi jövünk: mi járkálunk a földön, mint az állatok/járművek, és a gyerek mondja, hogy mit utánozzunk. Az is jó játék, ha letesszük a földre a könyvet, és egy kisebb tálkával/pohárral letakarunk egy képet az oldalon, a gyereknek pedig ki kell találnia, hogy mit takartunk le. Haladóknak úgy is játszható, hogy egymás után gyorsan letakarok három képet, és ezt a sort kell a gyereknek végigmondania. Amikor már konkrét feladatok vannak a könyvben, pl. össze kell kötni valamit valamivel, akkor vehetünk kisebb zsinórokat az összekötéshez, közösen kimérhetjük, szétvághatjuk a gyerekekkel – a finommotorikát is jól fejleszti, és a könyvoldal is többször játszható marad.

Azt javaslom, minden szülő gondolja végig először, hogy milyen az ő gyereke, melyik oldalakat fogja szeretni, miket lehet majd játszani vele, mikor, hol és hogyan. A felkészült szülő sokkal hatékonyabban tudja használni a könyveket. Ha azonnal a gyerek elé tesszük, miután megvettük, gyorsan fordulhat csalódásba, mert nem sikerül elsőre valamit kitalálni, kimondani, elmondani, és soha többé nem akarja majd elővenni.
A könyvet és az azzal való játékot érdekessé, már-már jutalommá kell tenni. „Ezt csak a mamával, és csak naponta egyszer, ovi után és a nappaliban játsszuk.“ Utána pedig el kell rakni szem elől. Be a szekrénybe, ha ugyanis mindig kéznél van, akkor nem lesz többé érdekes.

Van matricás könyv is (Ragassz és mondd!), na, erre kell a legjobban felkészülni. A gyerekek lendületből ragasztanak, a legtöbbször csak a ragasztás öröméért, ritkán érdekli őket az összkép. Ha az oviban előkerül a matrica, én a legtöbbször feltett kézzel hátralépek egyet, mintha csak hangyabolyba léptem volna. Pillanatokon belül kitör a káosz. Mint betépett hangyák kezdenek el körbe-körbe rohangálni az asztal körül, keresve a helyet, hol férnek hozzá a legjobban a matricákhoz, és a végére mindenhol és mindenkin matrica lesz. Egyszer még a hátamon is találtam egyet. Remek móka, kétségtelen, csak ebben a formájában üresjárat fejlesztés szempontjából.

Ha kreatívak vagyunk, természetesen más irányt is szabhatunk a ragasztásnak, kerülhetnek azok a matricák a gyerekre és ránk is, miért ne, csak legyen hozzá beszéd és feladat. Mondhatjuk a gyereknek például, hogy ragasszon minden páros testrészre matricát, vagy minden pirosra a szobában. Vagy mondhatjuk, hogy ragasszon magára/ránk matricát a következő sorrendben: jobb kéz, bal láb, fej, has. Ezt ugyanis először meg kell jegyeznie, aztán utána mondania, és végül megtalálnia. Így is jó móka lesz, ráadásul ehhez bármilyen matrica jó.

Azt javaslom, beszéljük meg, mielőtt a matricás könyvet akárcsak kinyitnánk, hogy mi itt a játék, mi itt a feladat. Nézzük meg először azt a képet, ahová a matricák kerülnek, és beszéljük meg, mi hiányzik a képről, mi lehetne a képen, és hol. Utána nézzük meg a matricákat is, és beszéljük meg, mik ezek, és hová kerülnek majd. És csak ezek után jöjjön a ragasztás. A fő szabály: egy nap – egy kép. A kész képet aztán megint csak beszéljük át alaposan: ki mit csinál, mi miért történik, akár egy mesét is keríthetünk belőle este, lefekvés előtt.

Ha felkészülten játszunk a könyvekkel, egészen biztos vagyok abban, hogy pár hét múlva látszódni fog a hatása.

És ami a legjobb: nem mentünk logopédushoz, mégis fejlesztettük a gyermek beszédét – otthon, ahol a logopédia helye van.

 A logopédia napjára egy játék

Szóvadászat légycsapóval

Otthon elkészíthető, többször és sokrétűen alkalmazható játékot mutatok be azoknak a gyerekeknek, akik diszlexiával élnek, és azoknak is, akik nem, én például gyakran játszom ezt a játékot azokkal a kétnyelvű gyerekekkel, akik az iskolában németül tanulnak, és csak otthon gyakorolgatják az írást és az olvasást magyarul.

Hozzávalók: egy darab légycsapó, egy darab papír, egy darab (diszlexia esetén kék vagy lila) filctoll, egy darab olló.

A minap éppen a kettős betűket gyakoroltuk tanítványommal, ez nem csak diszlexiás gyerekeknek kihívás, de többnyelvű gyerekeknek is, akik idegen nyelven tanulnak az iskolában. A játékhoz van egy szólistám, alsó tagozatos általános iskolásokkal először 7-10 szót veszek, ezzel a játékidőnk kb. fél óra.
Érdemes először két és három szótagú szavakkal kezdeni, és ha már jól megy, akkor lépni a négy és öt szótagúakra. Minden kettős betű legalább egyszer forduljon elő (a dz és dzs betűket először kihagyom, mert ritka előfordulásúak, később még bevonhatók) és minden helyzetben szerepeljen (szó elején, közepén és végén): cs, gy, ly, ny, ty, sz, zs.
Ha kettős betűkkel játszom, nem használok más "nehéz" betűt, pl. hosszú-rövid korrelációkat (i-í, o-ó, ö-ő, u-ú, ü-ű).

A következő szavakkal dolgoztam első körben:
csavar, kutya, mazsola, kormány, bagoly, szalámi, hagyma

A szavakat szótagokra bontva felírom egy lapra 4-5 centi magas, nyomtatott kisbetűkkel, és nem használok elválasztó jelet. Kivágom a szótagokat, és elhelyezem a tanítványom előtt a szőnyegen úgy, hogy mindegyik feléje nézzen, egy kb. fél méter átmérőjű körben.
A gyermek megkapja a légycsapót, és indulhat a szóvadászat. Ha hamar beindul, és talál szavakat, akkor nem kell segítség, de ha egy-két perc után sem indul be, akkor azzal segítek, hogy felolvasom a szavakat egyszer lassan és érthetően. Ha ezzel sem megy, akkor csak két szót, vagy egyet olvasok fel, és azt keresi meg.
A megtalált szó szótagjaira a gyermek sorrendben rácsap, kimondja, és összeolvassa. A megtalált szó szótagjait összeillesztve félreteszi, például fel az asztalra, hogy ne lássuk. Minden megtalált szó után elismételi a megtalálás sorrendjében a már megtalált szavakat. Nálunk például úgy ment a játék, hogy az én feladatom volt a szavak egyre bővülő sorrendjének ismétlése, mert tanítványomnak ez még nehezen megy, és csak a végén, amikor már sokszor hallotta, akkor ismételte meg. Természetesen többször is rontottam, és akkor volt nagy megkönnyebbült kacagás, hogy lám, ez még egy felnőttnek sem olyan könnyű.

Mi minden rejlik ebben a játékban?

1. Az olvasást a szótagolás megkönnyíti, mert láthatóvá teszi a kimondott hangokat, amelyek diszlexia esetén kimaradhatnak, hadarás esetén elmosódhatnak.
2. A szótagok lecsapása a térorientációt gyakoroltatja, hosszabb szavakkal fokozottan, mert újra és újra meg kell keresni, hol voltak az ismerős szótagok. Diszlexia esetén a térbeli tájékozódás mint részképesség gyengébb az átlagosnál.
3. A szótagok helyes sorrendben történő összeillesztése a szavak alakjának vizuális rögzítéséhez szükséges feladat.
4. A szavak sorrendjének hangos ismétlése a munkamemóriát fejleszti, a rövid távú emlékezetet, ami (többek között) az olvasás és írás elsajátításához fontos, valamint a kétnyelvű beszélők szótalálásához.

A játék egy másik variációja az összetett szavas játék, de el tudom képzelni rövid mondatokkal is a játékot, ahol az írásjelek és a nagybetűk kapnak kiemelt szerepet.

Jó szórakozást!

Maszk és artikuláció

Jönnek az első gyerekek, akiknek „maszk-akadályozott artikulációs problémáik“ vannak, így neveztem el ezt a szimptómát hirtelen, mert minden más területen rendben van a fejlődés, egyedül a hangképzés nem tiszta.

Töprengtem sokat, amíg rá nem néztem az egyik édesanyára, akinek állandóan maszkot kell hordania beteg hozzátartozója miatt, és akkor esett le, hogy ennyi éppen elég ahhoz, hogy a beszédhangok elsajátításában zavar keletkezzen. Elfedett ajak- és nyelvmozgás, láthatatlan mimika -- ha ehhez még hozzájön a tévézés és az okostelefonozás is, hát rosszabb lesz a helyzet, mint a járvány előtt.

Hogyan sajátítja el a gyermek a helyes hangképzést? Úgy, hogy a szülei száját lesi. És ha ez a lehetőség korlátozott, akkor bizony nem fog menni olyan szépen és olyan tempóban, mint elvárható lenne.

A maszkviselés egészségügyi szempontból fontos, ezért nem hagyható el. Azt tanácsolom a szülőknek, hogy amíg tart a maszkviselési kötelezettség, tudatosan tervezzék bele életükbe az otthoni élő beszélgetést, mesélést, és üljenek szemben gyermekükkel, amikor ez zajlik, mert ők szolgálnak mintaként a beszédelsajátításhoz. Sokszor észre sem vesszük, hogy a maszk fennmaradt, és maszkban beszélünk, a gyermek meg nem lát semmit, csak két szemet.

És azt se felejtsük el, hogy a technikai eszközökön látott figurák beszéde nem lehet minta gyermekünknek, mert a gép egyrészt nem válaszol nekik, tehát ki sem alakulhat a beszélgetés (emiatt nem nevezhető kommunikációnak), másrészt pedig ezek a figurák nem valós hangokat artikulálnak, a gyerekek nem tanulhatnak meg rendesen beszélni tőlük. A szülők az első és a legfontosabb mintája a gyermeknek a beszédelsajátításban.

Az anyanyelv nemzetközi napja február 21.

Mindenkinek joga van az anyanyelvét használni, gyermekeinek átadni, és anyanyelvi kultúráját ápolni. Akárhol is él, bármelyik kontinensen, bármilyen országban.

 

Úgy látszik, a Lockdown kedvez a podcastoknak és a rádiós műsoroknak, melyeket én is nagyon szeretek, főzés közben ugyanis szívesen hallgatok a rádióban beszélgetéseket, vagy online podcastokat. Ezért is örültem annyira, amikor az ORF magyar szerkesztőségéből megkerestek, hogy az anyanyelv napján beszélgessünk az anyanyelvi nevelés fontosságáról, különösen a külföldön élő családok szemszögéből.

A témához hozzászólt még dr. Csiszár Rita, akivel mi már beszélgettünk a többnyelvűség kapcsán az anyanyelv szerepéről külföldön élő családok körében (itt: Első rész, Második rész), és megszólalnak édesanyák is, akik saját tapasztalataikat osztják meg, valamint egy bátor kislegényt is hallhatunk, hogy teljes legyen a kép.

A beszélgetésből született egy portréműsor, valamint a magazinban egy cikk hangbevágásokkal, ezek az alábbi linkeken érhetők el:

ORF, Portréműsor

ORF, Az anyanyelv nemzetközi napja

 

Többnyelvűség és logopédia 2.

 

Dr. Csiszár Ritával folytatott beszélgetésünk második részében a több nyelven felnövő gyerekek nehézségeiről beszélgettünk, az óvodai és iskolai kihívásokról, a másodiknyelv-elsajátítás folyamatáról, miképpen is zajlik, és az örök kérdésről: milyen nyelven beszéljünk gyermekünkkel külföldön.

 

Többnyelvűség és logopédia

Érdekes beszélgetést folytattam Dr. Csiszár Ritával, alkalmazott nyelvésszel, aki Svájcban él, és a kétnyelvűség/többnyelvűség témakörével foglalkozik. Tapasztalatokat cseréltünk, közös problémákra kerestünk megoldást, és igyekeztünk mindezt úgy tenni, hogy közben a többnyelvű gyerekek szüleinek is segítsünk észrevételeinkkel, tanácsainkkal. 

Az első rész fókuszában a logopédia áll, és a kisgyermekek nyelvi fejlődésének első 5 évével foglalkozunk. Beszélünk a megkésett beszédfejlődésről, a magyar nyelvheggyel pörgetett R hangról, a nyelvi fejlesztés otthoni lehetőségeiről, és arról, hogy mi történik egy logopédiai terápián, valamint az “okos kütyük” nyelvi fejlődésre tett hatásáról. (A podcast 22 perces.)

Amennyiben kérdésük van, keressenek minket, szívesen válaszolunk, a képen láthatók elérhetőségeink. 

Többnyelvű gyermekeink küzdelmei

Arra gondoltam, summázom végre azokat a tapasztalatokat, melyeket az évek alatt szereztem többnyelvű gyerekekkel való munkám során. Nekem is jó, és remélem, érdekes és megvilágító erejű lesz olvasóimnak is.

Nem könnyű a többnyelvű gyermek élete – és a több alatt általában a kettő-négy nyelvet értem, melyeket mindennapi életük során, egyetlen nap leforgása alatt készenlétben tartanak, és egyidejűleg használnak.

Mert élnek Bécsben családok, ahol a szülők más-más anyanyelvet beszélnek (mondjuk, magyart és szerbet), a közös nyelvük egy harmadik nyelv (mondjuk, az angol), és csemetéjük az osztrák oktatási intézményben a negyedik nyelvvel, a némettel küzd.
Általános vélekedés, és inkább teoretikus, hogy a gyermekek könnyen sajátítanak el idegen nyelveket, nekik meg se kottyan. Nos, ez így nem igaz. Legalábbis, nem minden gyermekre igaz, és igazság szerint sokkal kevesebb gyermekre igaz, mint azt gondoltuk volna.

Tapasztalatom szerint bizony sok gyermek küzd idegen nyelvi környezetben, csak csendben. Szó szerint csendben, a szelektív mutizmus eseteinek száma ugyanis megugrott az óvodákban a külföldi gyermekek számának drasztikus növekedésével. A legkonzervatívabb bécsi óvodákban is legalább 10-20%-os a külföldi gyermekek aránya, és vannak kerületek, ahol egy, azaz egy darab német anyanyelvű gyermek van csak egy csoportban. A gyermekek így az óvodában nem csak a németet, és nem csak az anyanyelvüket hallják használni, de sok más nyelvet is még, az angol pedig már csak hab a tortán, hiszen nem menő az az óvoda, ahol ne énekelnének napi szinten angol dalokat. Sorolhatnám még, kitérve a sokszínű dialektusspektrumra, az akcentussal beszélt változatokra és a pedagógusok, illetve asszisztensek anyanyelvi összetételére, amelyek mind-mind tovább árnyalják a képet. Természetesen van univerzum, ahol mindennek örülünk: Sprachbad, nagyobb esély a boldogulásra, etcetera – de a gyermekek szemszögéből nézve, akiket minden figyelmeztetés nélkül nagy ívben bedobnak ebbe az igen csak mély vízbe, annyira nem vidám a helyzet.

Optimális esetben a többnyelvűségnek csak a szokásos szimptómái jelentkeznek a beszédben: artikulációs zavarok, például az A hiánya, a nyelvheggyel pörgetett R hiánya, az uvuláris R használata, az palatálisok (Gy, Ny, Ty) hiánya, a határozott névelő helytelen használata („a autó”) – ezek jellemzően a magyar anyanyelvű gyermekek beszédhibái Bécsben. A másik gyakori jelenség a nyelvkeverés, ez minden többnyelvű gyermekre vonatkozik anyanyelvtől függetlenül, a szülők és a pedagógusok is sokszor beszédhibaként élik meg, holott ez egyáltalán nem hiba, ez csupán egy jelenség.

Körülbelül 9 éves korukig a különféle nyelvek egy nagy dobozban vannak a gyerekfejben, még nem képesek szétválasztani a nyelveket, ezért gátlás nélkül keverik az elemeit. Nem tudatosan, természetesen. Azt a szót használják, amelyik előbb beugrik, azt a szabályt alkalmazzák, amelyik éppen kéznél van, mindegy melyik nyelvből melyik nyelvbe emelik át. Pl. „Kis Dani született meg.” (Kis Dani megszületett.) „A cica böse arcot csinál.” (A cica mérges arcot vág.)

Praxisomban a két leggyakoribb beszédhiba, amellyel szülők felkeresnek, a nyelvheggyel pörgetett R hiánya (selypítés és raccsolás), valamint a megkésett beszédfejlődés (három éves koron túli).

A nyelvheggyel pörgetett R

Tíz gyerekből öt azért jár logopédiai terápiára, hogy megtanulja a nyelvheggyel pörgetett, „magyar” R artikulációját (egyébként többek között az olasz, spanyol, török, arab, orosz, szerb és horvát gyermekek is ezt az R-t használják). Ez a hang a magyar beszédhangok között is a legnehezebben elsajátítható, rendszerint az utolsó hang, amelyet a gyermekek megtanulnak. A németben használt uvuláris R, a torokban a nyelvcsap rezgésével előállított hang elsajátítása sokkal könnyebb, optimális esetben az osztrák gyermekek már 3 éves korukra tudják. Ebből fakadóan a magyar gyermekek is hamar megtanulják az uvuláris R-t az óvodában, ahol napi 8 órát töltenek német nyelvi környezetben. Ameddig csak a német nyelvben használja a gyermek, és a magyar beszédbe nem kerül át az uvuláris R (ott J-t vagy L-t használ, „róka” helyett „jóka” vagy „lóka” hangzik), addig jó esélye van a gyermeknek a nyelvheggyel pörgetett R megtanulására. Amennyiben az uvuláris R már átkerült a magyar beszédbe, sokkal nehezebb lesz elsajátítania a magyar R-t is. Igen nagyfokú testtudatosságot feltételez ugyanis a két R megkülönböztetése egy 5 éves gyerek számára, és ez csak ritkán adott. Azok a gyerekek ugyanis, akik nem tudnak hallás alapján különbséget tenni a két R között, és nem érzékelik, vagyis még „nincsenek otthon” a szájukban ahhoz, hogy megkülönböztessék a torokhangokat a koronálisoktól, azoknak nem is fog sikerülni képezni a nyelvheggyel pörgetett R-t. De minek is erőlködnének, hiszen tudnak már mondani egy R hangot, tehát ha pörgetésre kerül a sor, nyelvcsappal pörgetnek, sokszor nem is értik, mi a baj, így aztán garantált a kudarc. Ezért ilyen esetekben azt szoktam javasolni a szülőknek, hogy akkor menjünk neki a hangnak, ha már 6-7 éves a gyermek, és fejlettebb testtudattal rendelkezik.

A megkésett beszédfejlődés

Erről sokszor írtam már, de talán sikerül ezúttal más szemszögből is megközelítem a kérdést. Az idegen nyelvi környezetbe (magyarul: külföldre) került gyermeknek a legnehezebb küzdelme a beszédtanulás, mert hirtelen megszaporodnak körülötte azok az emberek, akik „robotnyelven” beszélnek. Kukkot nem értenek belőle. És ebben a (gyakran traumatikusan megélt) érzelmi helyzetben (hiszen a gyermekre érzelmileg hat elsősorban az új életkörülmény) az anyanyelvi fejlődést is gyakran megakasztja a többnyelvű kommunikációba való belépés. Miért?
Nem kell ahhoz extra mozgásszervi vagy értelmi fejlődésbeli akadály, hogy az anyanyelvi fejlődés tempója lelassuljon, vagy teljesen elakadjon. Akkor is megtörténhet, ha mindkét szülő magyarul beszél otthon. Amint bekerül a gyermek bölcsödébe/óvodába/Tagesmuttihoz, attól kezdve napi többórás német nyelvű kommunikációban vesz részt. És mivel az elején ebben még nem tud részt venni, gyakran hallgat és folyamatosan figyel. Ha meg beszélni szeretne, de nem tud, akkor agresszívvá is válhat. Ne csodálkozzunk ezen, képzeljünk csak magunkat hasonló helyzetbe, idegen országban nem értjük a nyelvet, de nagyon éhesek vagyunk, és senki nem ad nekünk enni, vagy éppen pisilni kell, de nem találjuk a vécét, és senki nem érti, mit kérdezünk tőle. Mi is frusztráltak leszünk, pedig már több évtizedes szocializáció tapasztalata áll a hátunk mögött, ami gyermekeinknek még távolról nincs meg. Eleve küzdenek hát egy hatalmas érzelmi csomaggal.

Ha nincsen készen a gyermek fejében nyelvi szerkezet a beszédhez, mindegy, melyik nyelven, akkor az nem csak az új nyelv, de az egész, mindegyik nyelvre kiterjedő (általános) nyelvi fejlődést lassítja le, és akaszthatja meg a beszéd indulását.
Hogy melyik szinten lassul le vagy akad el a nyelvi fejlődés, az sok mindentől függ, ezt külön lenne érdemes vizsgálni. Ami számomra eddig feltűnt, és következtetésként levonható, az az, hogy az óvodába (idegen nyelvű oktatásba) lépés pillanata számít. Ami odáig megvan az anyanyelvben, az már stabil.

A lassulás, illetve megtorpanás spektrumának két végében (1.) a non-verbális eszközökkel, vagyis gesztusokkal, mimikával, szemkontaktussal kommunikáló és (2.) a már önálló szavakkal kommunikáló, de mondatot még nem alkotó gyermek áll.

Az első esetben vagy még szavak sincsenek, vagy már van babanyelv és halandzsa. Ahol még a hangadás sem történt meg, ott más okok is állhatnak a háttérben, ez az anamnézis felvétele során kiderül, és az alapján vonok be más szakértőket is a vizsgálatba – amennyiben ez szükséges. Ha már van halandzsa és babanyelv, akkor beszédészleléstesztet szoktam végezni, hogy meglássuk, képes-e a gyermek a hallott nyelvet értelmes beszéddé alakítani. Gyakran találok ezen a területen zavarokat, és úgy gondolom, sokszor egy kis lökéssel rendet lehet tenni, mert ha nem áll a háttérben más zavar, akkor a többnyelvűségből fakad az elakadás. 

Ha a beszéd észlelésével van problémája a gyermeknek, akkor a nyelvi szekvenciák (szavak, szókapcsolatok) felismerése nem megy, tehát megismételni, majd használatba emelni sem fog tudni szavakat, és az egész nyelvi fejlődés megtorpan ezen a szinten. A mondatképzésig el sem jut. Ha az óvodában ilyen esettel találkozom, olyan 3, 4 és néha 5 évessel, aki még nem tud németül egyszerű mondatot alkotni, azonnal a szülőhöz fordulok, hogy megkérdezzem, hogyan beszél a gyermek az anyanyelvén, és a legtöbbször az derül ki, hogy bizony ugyanígy. Szavakkal. Rengeteg energiát leköt az, hogy a több nyelven hallott szavak szerkezetét hallás után lebontsa, majd újra összerakja beszéddé, és mindeközben még észlelje a különböző nyelvek különböző szószerkezetét is. Egy nyelven sem könnyű a feladat, több nyelven pláne nem. Hiszen sosem hallja a szavakat szótári alakban, mindig használatban: szerkezetben és ragozva. 

Ez nehéz feladat ahhoz, hogy többnyelvű gyermekeink önállóan küzdjenek meg vele. Segítségre van szükségük. És a legnagyobb segítség a meseolvasás. Úgy üljünk a gyermekkel, hogy lássa a szánkat, mert tőlünk tanul beszélni, tőlünk lesi el a hangok képzését. Fontos, hogy ne vegyünk elő minden nap új könyvet. Lehetőleg hónapokat töltsünk ugyanazzal a történettel, ugyanazzal a szókinccsel. Az ismétlés segít a legtöbbet ebben az esetben. Szerencsére a gyermekek ha rákattannak egy könyvre, sokszor százszor is akarják hallani, és mi unjuk meg hamarabb, de ezen lépjünk túl, mert nekik pont erre a százszor elismételt történetre van szükségük ahhoz, hogy stabil nyelvi rendszer épüljön fel a fejükben, amelyre aztán sokkal könnyebben fel fogják tudni húzni a második, harmadik stb. nyelvet.