A beszédfejlődés rugója

Miután sikerrel elvégeztem egy „korai nyelvi fejlesztés“-re irányuló képzést, gondoltam, megosztom a legfontosabb információkat, mert minden ilyen alkalom új perspektívát kínál az eddigi ismeretekhez és tapasztalatokhoz. A hangsúly ezúttal a megfigyelésen, valamint a különböző teszteken volt, amelyekkel kétnyelvű gyerekek anyanyelvi, illetve második nyelvi képességeinek felmérését végezzük. És végre kiderült az is, hogy mi a beszédfejlődés rugója.

A leggyakoribb probléma, amellyel a szülők megkeresnek, az artikuláció: pösze a gyerek, selypít a gyerek, raccsol a gyerek, és a többi. Vannak gyerekek, akiknél ráadásul ez egyszerre mind probléma, mert a magánhangzókon kívül összesen 5 mássalhangzóval (d,t,n,b,m) kommunikálnak, mégis megértik a szülők, hogy mit akarnak mondani. Legfeljebb a szomszéd néni és az óvó néni nem érti meg, de az a gyereket egyáltalán nem, vagy csak egy egészen kicsit zavarja.

A szókincs lassú fejlődése miatt már kevesebben jelentkeznek, holott ez több – más területen fennálló – problémának is jele lehet a beszédfejlődésben, és fontos lenne nyomon követni, főleg többnyelvű környezetben, hogy hol tart a szókincs gyarapodása.

A legritkább esetben történik csak, hogy akkor keresnek meg a szülők, ha a gyerek nem tudja kifejezni magát kerek mondatokban.
A mondatszint valahogyan elsikkad a beszéd érthetősége mellett a fontossági sorrendben, és persze ennek is megvan a maga oka. A mondat hiányosságát az anyanyelvi hallgató ugyanis kontextusból nagyon jól ki tudja egészíteni, míg az érthetetlen beszéddel nem tud mit kezdeni, mert nem ismeri fel magukat a szavakat sem.
A beszédfejlődés szempontjából azonban kulcsfontosságú, hogy a gyerek mondatokban tudja kifejezni magát, mondatokban kommunikáljon szüleivel és társaival. Miért? Miért nem elegendők a szavak? Mert egymás mellé sorakoztatott szavakkal ugyan kérni még lehet, pl. enni, inni és játékot, de érzelmeket kifejezni, egy élményt, egy tapasztalatot elmesélni, sorrendiséget felállítani az eseményekben már nem lehet többtagú és összetett mondatok nélkül. 

Amint megjelenik az ÉN a gyerek gondolatában, majd belép a beszédbe, azonnal melléje társul az ige E/1. személyben, és beindul a mondatépítés folyamata. Az ÉN mellett szükségszerűen megjelenik a TE is mint állandó viszonyítási és ellenpont, és ez magával vonja az igeragozás fejlődését. Az ÉN megszületése előtt is vannak már természetesen kéttagú mondatkezdemények E/3. személyben, ahol a gyerek saját magát is Ő-ként reprezentálja („Évi alszik, anya jön, apa játszik“), és amely mondatok felszólítást és kijelentést egyaránt kifejeznek. Az ÉN-tapasztalatokhoz kapcsolódó mondatok azonban egyre bonyolultabb szerkezeteket kívánnak meg a gyerektől.

Azok a gyerekek, akik 3 éves korukra még nem tudnak 3-4 szavas mondatokban, 4 éves korukra pedig 4-5 szavas mondatokban beszélni, kérdezni, kommunikációt kezdeményezni, gyakran küzdenek heves érzelmekkel, ami nem csoda, hiszen annyi mondanivalójuk lenne, de nem képesek kifejezni őket. Előfordulhat, hogy indulataikat verbálisan kezelni nem tudván agresszívan reagálnak egy-egy kihívásra.

A beszéd rugója tehát a mondat. Mondatokban beszélünk, nem szavakkal. A gyerekek akkor válnak kommunikációs partnerré, ha mondatokban beszélnek: kijelentenek, felszólítanak, kérdeznek és később, amikor már absztrakt gondolkodásra is képesek, feltételeznek. Ahhoz, hogy mindezt kifejezhessék, nem elegendőek a szavak. Megfelelő sorrendben, megfelelően ragozva és megfelelő intonációval kell egymás mellé rendezni őket ahhoz, hogy az üzenet átmenjen.

A megkésett beszédfejlődés egyik és legfontosabb jele éppen a mondatképzés hiánya, valamint a szűk szókincs (3 éves korban még nincsen kéttagúnál hosszabb mondat, és a szókincs 50 szó körül jár), ilyenkor a logopédus és a szülők közös munkájára van szükség, akár szenzomotoros terápia párhuzamos alkalmazásával, mert a háttérben a legtöbbször motoros vagy szenzoros zavarok állnak.

Nagyon fontos tehát, hogy odafigyeljünk a mondatfejlődésre a kiejtés tisztasága mellett, mert gyermekünk kiegyensúlyozott érzelmi és szociális élete múlik azon, hogy miképpen tudja magát kifejezni, érzelmeit közvetíteni és kapcsolatot teremteni más gyerekekkel.

Mit tehetünk otthon?

1. Ne találjuk ki a gyerek gondolatait, hanem türelemmel várjuk ki, amíg végigmondja, amit akar. Mindig hallgassuk meg őt!
2. Eldöntendő kérdések helyett (Kérsz...? Látod...? Akarod...?) kiegészítendő kérdéseket tegyünk fel neki a beszélgetés során (Mikor...? Kicsoda...? Mit csinál...? Mivel...? Miért...? Hogyan...?)
3. Már a legkisebbekkel is olvassunk rövid történeteket (A telhetetlen hernyócska, Boribon könyvek), ne csak böngészőket. Mindenképpen legyen napi rutin az esti mese lefekvés előtt!
4. Figyeljünk arra, hogy mi is egész mondatokban beszéljünk egymással és a gyerekkel.
5. Vezessünk be beszélgetős rituálékat a napba, pl. vacsoránál mindenki mondja el a napi legkellemesebb és a legkellemetlenebb élményét.
6. Játsszunk a gyerekekkel: a legkisebbekkel szerepjátékot (babaház, autószerelő-műhely), a nagyobbakkal társasjátékot, ahol történeteket kell mesélni (Story Cubes).

Mi történik a logopédiai felmérésen?

Amikor először jön hozzám egy család (egy szülő, vagy két szülő, esetleg még kistestvér is) mindig kíváncsian nézem, hogyan viselkedik a felmérésre érkező gyermek: a szüleihez bújik-e, amikor meglát, vagy hozzám lép, rám néz, velem teremt kontaktust.

Ez a legelső információ, és ez egyben az egyik legfontosabb a számomra.

Mert ami utána következik, mindig e szerint alakul.

Általában már az előszobában csatlakozik hozzánk egyik, néha mindkettő cicám, amiért én rendszerint hálás vagyok, mert a gyermekek nagy része azonnal lejön a szülő(k)ről, és a cicá(k)hoz fordul. Macskáink nem is tudják, hogy jó ideje terápiás célokra használom őket, de szerencsére nem tudnak olvasni. A gyermek állatokhoz való viszonyulása ugyanis szintén fontos információval bír személyisége fejlődéséről.

Aztán leülünk mindannyian az asztalhoz. Én azt szeretem, ha csak egy szülő érkezik a gyermekkel, és kistestvér is csak akkor, ha még baba, és nem kezd el a háttérben zsizsegni, mert az bizony zavaró, nem nekem, hanem a felmérésre érkező gyermeknek. És természetesen a szülőnek sem könnyíti meg a helyzetét. Én edzett lévén, amíg nem borogatnak bútorokat, rezzenéstelen arccal teszem a dolgomat. A két szülő jelenléte az én egyszemélyes jelenlétemmel szemben tapasztalatom szerint a bizonytalan és szégyenlős gyermekeknek dupla védelmet kínál, bármelyikükhöz bújhat, amivel az én dolgomat nehezíti meg ÉN-jük kicsalogatásakor. Éppen ezért azt javaslom, hogy egy szülő kísérje csak el a gyermeket a felmérésre és a későbbi terápiás foglalkozásokra is.  
Summa summarum, felmérésre egy gyermek és egy szülő érkezzen, és akkor mindenki nyugodt lesz.

Az asztalra már előre odakészítem a dolgaimat, valamint a gyermek részére rajzlapot és ceruzákat. Az első kérdésem mindig a gyermekhez szól: tudja-e miért van most itt, miért jöttek el hozzám. Természetesen nincsen helyes válasz, engem itt az érdekel, hogy a gyermek ténylegesen tudja-e, hogy beszédjavításra érkezett, érti-e, hogy mi az, és érti-e, hogy mit szeretne elérni. Vannak gyerekek, 5-6 évesek, akik határozottan mondják, hogy az R hangot szeretnék megtanulni. Vannak gyerekek, akik csak néznek őzikeszemekkel rám vagy anyára. Mindkettőt imádom! Ami néha elszomorít, ha a gyermek pirulva azt mondja, hogy azért jött, mert csúnyán beszél. Mert ilyen nincsen. A beszédhibás gyermeknek is el kell magyarázni, hogy ő nem csinál semmit rosszul, ez mindenkivel előfordul, hogy egy-két hangot nem sikerül úgy kimondani, mint anya vagy apa. Ilyenkor elmesélem, hogy én is jártam logopédushoz, mert bizony én is azt mondtam a RÓKA helyett, hogy LÓKA. Ezen aztán jót kacagunk, és felsorolunk még pár szót „hibásan”.

Aztán fel kell tennem néhány kérdést a szülőnek a gyermek születéséről, mozgásfejlődéséről, étkezési szokásairól, beszéde indulásáról és fejlődéséről, a fogak és az állkapocs helyzetéről. Nagyon fontos, hogy legyen egy friss, három hónaposnál nem régebbi hallásvizsgálati eredmény, ezt már akkor elmondom, amikor megbeszélünk egy időpontot a felmérésre.

Azt szeretem, ha a gyerekek eközben rajzolnak nekem valamit, ebből is rengeteg információt nyerek. Ha nem akarnak rajzolni, és a fiúk bizony néha nem akarnak, akkor kapnak két marék legót, és építhetnek. Legalább annyira informatív.
Mindebből már látni fogom, milyen tesztekre van szükségem ahhoz, hogy képet kapjak a gyermek beszédértéséről és beszédprodukciójáról. Ennek megfelelően választom ki a teszteket, amelyek képekből állnak, tehát vagy képekről beszélgetünk, vagy képeken látható dolgokat kell a gyermeknek megnevezni.

Végül (vagy néha a tesztek közben pihenésképpen) a nap fénypontja következik, előveszem a ropikat, és mindenféle trükkökre csábítom a gyermeket: kéz nélkül ropit behúzni csak nyelv- és ajakmunkával, ropit ajak felett megtartani, ropit a nyelven megtartani stb. Ebből látom ugyanis, milyen ügyes a gyermek a nyelvével és az ajkaival, ami szintén fontos információ a beszédfejlődés szempontjából.

A felmérés eredménye alapján aztán megbeszéljük a továbbiakat, ha terápiát javaslok, akkor az mikor és hogyan zajlik majd, hangsúlyozom az otthoni gyakorlást, mert a nélkül bizony nem fogunk eredményt elérni, tehát fontos, hogy olyan körülmények közepette kezdjük a terápiát, amikor nincsen otthon felfordulás: kistestvér születése, költözés, nagyi három hónapos látogatása.

Van eset, amikor a terápiát még nem javaslom, inkább a szülőknek adok tanácsokat, és erre külön időpontot beszélünk meg, amikor mindketten jelen tudnak lenni és nincsen velük a gyermek. És van eset, amikor csak megnyugtatom a szülőket, hogy nincsen miért aggódni, minden a maga rendje szerint alakul, lehet, hogy kicsit lassabban, de hát a gyermek tempója ilyen, nincs mit tenni.

Ha közben nem vetődik fel más szempont, akkor egy átlagos logopédiai felmérés így zajlik nálam, ez körülbelül fél órát vesz igénybe.

Összefoglalva tehát, mit tehetünk szülőként azért, hogy a logopédiai felmérés eredményes legyen:

1. Egy szülő és egy gyermek érkezzen a felmérésre.
2. Készítsük fel a gyermeket arra, hogy hová megyünk, miért megyünk és mi fog történni.
3. Legyen egy három hónaposnál nem régebbi hallásteszt-eredményünk.
4. Gondoljuk át még otthon a gyermek mozgásfejlődését (mikor kezdett el hasra fordulni, felülni, kúszni, mászni, járni, volt-e mozgásfejlődési rendellenessége, ha igen, mi az, és hogyan javították), beszédfejlődését (mikor kezdett el gügyögni, első szó, első mondat, jelenlegi helyzet szókincs és mondatképzés szempontjából), étkezési szokások (szopott-e, mikor kezdett szilárd ételt enni, cumizik-e), fogak és állkapocs helyzete (van-e foghiány, fenn áll-e bármiféle állkapocs-probléma).

Kétnyelvűség és beszédindítás – mikor van rá szükség?

A beszédindítás az anyanyelvi beszéd elindulásának terápiájára vonatkozik, és megkésett beszédfejlődésű gyermekek esetében alkalmazzák (megkésett beszédfejlődésről írtam már itt és itt). Kétnyelvű családokban mindkét anyanyelv bevonható a terápiába, illetve mindegy, melyik nyelven végzi a logopédus a terápiát.

 A második nyelv elindulásához azonban nincsen szükség terápiaszerű beszédindításra, és erről azért akarok bővebben írni, mert a Bécsbe költöző családok sokszor tanácstalanok, mitévők legyenek, amikor az óvodai dolgozók kétségbe ejtik őket, hogy gyermekük nem beszél még németül, vagy nem azon a szinten, amelyen ők azt elvárják. Az óvodámban, amelyet 98%-ban külföldi gyerekek látogatnak, rengetek ilyen esettel találkozom, és mindig részvéttel figyelem a szülőket, akiknek nagyon nehéz eldönteni, kinek is higgyenek a különböző vélemények kereszttüzében.

Ezzel a poszttal szeretnék pár fontos szempontra rávilágítani.

A második nyelven való beszéd elindulása

Második nyelven mindig később indul el a beszéd, még ha cigánygyerekek potyognak is az égből, és ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert itt Ausztriában hajlamosak a pedagógusok logopédushoz küldeni a külföldi gyereket, ha még nem beszél németül, mert biztosan baja van neki.

Ha egy magyar nyelven már beszélő kisgyerek nem beszél még németül, akkor a tennivalót nem a beszédindítás és a logopédiai terápia jelenti, hanem a türelmes várakozás.

A második nyelvelsajátítás folyamatának megvan a maga természetes tempója, amelyet támogatni lehet, siettetni viszont nem, mert azzal csak árthatunk. Ezt az osztrák pedagógusoknak sajnos kevés hányada érti csak meg, és a legtöbben hülyébbnél hülyébb tanácsokkal látják el a szülőket, a prímet ezek közül a „beszéljenek otthon németül a gyerekkel” viszi. Én soha, semmilyen körülmények között nem javasolom szülőknek, hogy otthon németül kommunikáljanak gyermekükkel, sőt, kifejezetten ellene vagyok. Mert egyrészt úgysem elég ahhoz, hogy megtanuljon németül, másrészt a gyermek nem fogja érteni, hogy miért történik vele mindez, illetve olyan terhet rak rá a megfelelési kényszerrel a szülő, ami csak további problémákat gerjeszt.

Rendszeresen megtörténik iskolai felvételi beszélgetésen, hogy az első osztály helyett előkészítő osztályba (Vorschulklasse) küldik a gyermeket, aki még nem beszél németül, noha amúgy teljesen érett az iskolára. Egy nem akadályozott fejlődésű gyermek átlag fél év alatt elsajátítja a második nyelv legelemibb részeit, vagyis megérti a feladatokat, valamint meg tudja értetni magát, kommunikálni tudja a legfontosabb szükségleteit, és meg tudja osztani a legfontosabb élményeit. Az első félév pedig csendben telik, mert a gyermek megfigyel, gyűjt, raktároz és feldolgoz, ehhez pedig nincsen szüksége feltétlenül a beszédre. Ha szeptemberben kezd, akkor februárban már képes egyszerű mondatokban kommunikálni a második nyelven. Ettől normál esetben pár hónapos eltérés lehetséges. De van a csoportomban egy kisfiú, aki két évig ült csendben a fenekén, és figyelt, egy hónapja kezdett németül beszélni, és nagyjából hibátlan mondatokat produkál.

Annál a gyermeknél tehát, akinek az idegrendszeri, mozgásszervi és anyanyelvi fejlődése nem akadályozott, a német beszéd hiánya nem akadálya az első osztályba lépésnek. Ehhez szülőként ragaszkodhatunk akkor is, ha a felvételi beszélgetés eredménye alapján előkésztő osztályt javasolnak. Ebben az esetben érdemes az igazgatóhoz fordulni, és ha vele sem boldogulunk, nyugodtan kereshetünk másik iskolát, ahol nem probléma, ha a gyermek az első osztály első évében sajátítja el a nyelvet.

Akadályozott fejlődésű gyermek esetében a második nyelv elsajátításának folyamata ugyanúgy lelassul, mint az anyanyelv-elsajátításé. De ha az anyanyelvén már megtanult beszélni a gyermek, akkor egészen bizonyos, hogy képes lesz elsajátítani egy második nyelvet is akár önállóan, akár segítséggel – a maga tempójában. Az ő esetükben az előkészítő osztály mindenképpen előnyt jelent, mert van egy kerek évük megszokni az új környezetet, az új nyelvet és az új kihívásokat.

Az anyanyelven való beszéd elindulása

Megkésett beszédfejlődésről akkor beszélünk, ha egy gyermek három éves korát betöltve még nem kommunikál az anyanyelvén. Érdemes azonban már korábban is szakemberhez fordulni, ha azt látjuk, hogy a gyermek ugyan kommunikál, csak éppen nem nyelvi eszközökkel (hanem gesztusokkal, mimikával, hangadással), aki el tudja dönteni, hogy a gyermek kommunikációja érett-e már a beszédre, és hogy mi lehet a beszéd késésének oka.

1. Ha az okok a legszorosabb környezetben keresendők, a technikai eszközök túlzott használatában, a család kommunikációs szokásaiban, akkor sokat segít, és sokszor elegendő is a szülőterápia és a tanácsadás.

2. Ha az idegrendszeri fejletlenség az oka a megkésett beszédnek, abban az esetben a szenzomotoros torna hozhatja meg az eredményt, adott esetben logopédiaival kombinálva. A legfontosabb teendő: a gyermek életéből kiiktatni minden technikai eszközt, tévét, telefont, tabletet és társait, és mozgással helyettesíteni: kirándulni, játszótérre menni, korcsolyázni, úszni, lehetőség szerint a szabadban. 

3. Ha a gyermek beszédészlelése érintett (rendszeresen szótagokat cserél, nem bővül a szókincse, láthatóan mindent megért, és mérges, amiért nem tudja kifejezni magát), az célzott logopédiai terápiával jól fejleszthető.

3. Ha a beszédprodukcióban akad el a nyelv (érthetetlen a beszéde, sok hangot kihagy vagy másikkal helyettesít), logopédiai terápiával (fonológiai tudatosság növelésével és ajak- és nyelvtornával) eredményesen fejleszthető.

4. Ha a megkésett beszéd oka (idegrendszeri, mozgásszervi vagy genetikai eltérésen alapuló) akadályozott fejlődés következménye, ott komplex terápiára lesz szükség, amely magában foglalja a gyógypedagógus munkáját is.

Miért baj, ha kimarad a négykézláb mászás? 

(A keresztező mozgás fontossága)

Minden logopédiai felmérésen felteszem a kérdést, hogy rendben alakult-e a gyermek mozgásfejlődése a születés utáni egy évben: hasra fordulás, kúszás, mászás, felülés, felállás, önálló járás. Ha ugyanis kimarad valamelyik, vagy idő előtt siettetve van például az ülés székben, vagy a járás kompban, akkor az akadályozza a gyermek mozgásának természetes fejlődését, és „zavart okoz az Erőben”.

Miért?

Mert az emberi test szimmetrikus. Van egy jobb, és van egy bal oldala, és a kettő között az úgynevezett testközépvonal húzódik. Az agyunk (a nagy agy) két féltekéje keresztező minta alapján irányítja a test mozgását és érzékelését. Ez azt jelenti, hogy a jobb kéz és láb, valamint a jobb szem és fül mozgását és érzékelését a bal agyfélteke irányítja. Ahogyan a jobb oldalról érkező információkat (hideg, meleg, „jaj, megütöttem, fáj”) a bal agyfélteke dolgozza fel. Ha tehát az egész test mozgatva van, és minden érzékszerve dolgozik, akkor a két agyfélteke közötti információcsere aktív, új kapcsolatok keletkeznek, az ember új dolgokat tanul.

Az újszülött már az első hónapokban ezt a keresztmozgást, a testközép átlépését gyakorolja: két szemmel követi a tárgyakat és személyeket maga körül, jobb kézzel nyúl a bal oldalra egy játékért, ide-oda forgatja a fejét, és a hasra forduláshoz a bal vállát és a jobb oldali medencéjét használja. Ezek a keresztező mozgások akkor érik el csúcspontjukat, amikor a gyermek a kúszásból mászásba vált. Amíg a kúszásnál még párhuzamos mozgást végez a kezével, addig mászáskor a jobb kéz a bal lábbal, a bal kéz a jobb lábbal hangolódik össze. Ha nem vált a kisgyerek mászásra, annak oka van: vagy a születés körülményeiben, vagy a mászást megelőző fejlődési szakaszokban – és hatással lesz a következő fejlődési szakaszokra, vagyis a gyermek egész mozgásfejlődésére, így a beszédfejlődésére is, hiszen a beszéd alapvetően mozgásból és érzékelésből áll.

Ezért én mindig megkérdezem: mászott-e a gyermek babakorában? A mászással ugyanis több dolgot is elsajátít: a keresztező mozgást, a szabad döntést (merre menjek), erősíti a karokat, megmozgatja a gerincet, növeli az egyensúlyérzéket. Ha kimarad a mászás, azt a felegyenesedés és az önálló járás sínyli meg, mert sokkal több energiát vesz majd igénybe a gyermektől. Kúszásból két lábra állni borzasztóan nagy ugrás egy kisgyereknek, a súlypont a földről hirtelen egészen magasra kerül, nincsen köztes állapot, mint amilyet a négykézláb mászás kínál. Rengeteg energiát elszív az egyensúly megtartása, és ennek következtében más funkciók lelassulhatnak. Sokszor a beszéd indulását lassítja az, ha a gyermek mozgásfejlődése megtorpan, elbizonytalanodik. Önbizalom nélkül a gyermek nem fog elkezdeni kommunikálni, márpedig ha a mozgásában nem biztos, akkor ez az önbizalom is késni fog. A mozgás és az érzékelés a gyermek egészséges fejlődésének két alappillére, ezzel kezdődik az életük, erre épül rá minden más képesség elsajátítása.

Mit lehet tenni, ha nem akar mászni a baba? Ellentétes mozgásgyakorlással segíteni, a testközépvonal átlépésével: két kis kezét vagy lábát megfogva, mondókázva keresztezni a karokat és lábakat. És hintázni, rengeteget hintázni, a hinta fejleszti a legjobban az egyensúlyérzéket. Valamint jó példával elöl járni: lemenni négykézlábra, és bemutatni, hogyan is kell ezt csinálni.

A járókompokat a legszívesebben betiltanám. Egy ismerősöm az Egyesült Államokban praktizál, gyógytornász, ő mesélte, hogy sok kisgyerek kerül hozzá, akik csak előre tartott kézzel képesek járni, mert így tanulták meg egyensúlyban tartani a testüket a kompban. Utólag leépíteni ezeket a reflexeket hosszú idő, és rengeteg energiát igényel a gyermekektől. Óvjuk meg hát ettől őket. Ha lassan haladnak a fejlődési szakaszokban, azzal nincsen semmi baj. A lényeg, hogy mindegyiket megéljék, és mindegyikben magabiztosak legyenek.

A keresztező mozgásgyakorlatok igazából minden korosztálynak ajánlottak, mert aktivizálják a két agyfélteke közötti kommunikációt, és serkentik a tanulást. Bevezethetnek egy foglalkozást, vagy megmozgathatják a gyerekeket egy iskolai órán egy öt perces szünetet beiktatásával. Ha más nem is jut eszünkbe, csak az indián ugrás és a ritmustapsolás keresztezésekkel, már az is elég. De van egy remek könyv tele gyakorlatokkal Barbara Inneckentől (Kinesiologie. Kinder finden ihr Gleichgewicht, Don Bosco Verlag), amelyet jó szívvel ajánlok.

A nyár tapasztalatai

A nyár a mozgásról és az új élményekről szól. A gyermekek számára különösen fontos, hogy erről szóljon, mert az iskolából kiszabadulván két hónapnyi idejük van azt a tudásanyagot, amelyet a tíz hónap alatt magukról és a körülöttük lévő világról megszereztek, feldolgozni és hasznosításra várón agyukban elraktározni.

Hogy hányféleképpen élhetik meg gyermekeink a nyarat? Sokszor nem is hittem a szememnek és a fülemnek. A közelünkben húzódó tó partján eltöltött hetek alatt egész szociológiai tanulmányra valót láttam szülői viselkedésből, ki hogyan támogatta vagy éppen ásta alá gyermeke önbizalmát. Azt az önbizalmat, amely a gyermekek egészséges fejlődésének alappillérét jelenti. Ha az nem alakul ki, nincs mire építeni.

Összegyűjtöttem pár példát, elgondolkodásra késztetőt.

Alaphelyzet: A tó vize meleg, a víz szintje sekély, a partszakasz füves.

Beállás 1. Két iskolás korú gyermek a vízben játszik, szülők a parton hevernek. Édesanya tíz percenként felkel, és a vízhez közelítvén elkezd kiabálni, nem éppen fenyegetően, tulajdonképpen nulla nyomatékkal a hangjában: „Gyertek ki a vízből, indulunk.” Majd visszaül. Tíz perc múlva újra. És még vagy kétszer. Aztán én is bemegyek a vízbe, és amikor kijövök, cca. háromnegyed óra múlva, az egész család a parton van még. A gyerekek állva alkudoznak, hogy hadd maradjanak még (és hogy játszanak már velük végre, vagy legalább hadd kapjanak lángost), mire édesanyjuk felhívja a figyelmüket arra, hogy ők, vagyis a szülők is nyaralni akarnak (noha édesanyán még fürdőruha sem volt, felöltözve izzadt mártírként a 40 fokban), szóval tessék őket békén hagyni.

Beállás 2. Édesanya háromévesforma kislánnyal a karján közelít a vízhez, kislány sír, nővére a vízben várja a vízi járművel (bele lehet ülni, lábacskáknak van két lyukacska). Mindenki boldog, nevet, jajdejó lesz, jajdejó lesz, csak a kislány visít, mint a malac. Édesanyja beleültetni próbálván egyre hajtogatja neki: „Nagyon jó lesz, nézd csak, nézd csak!”, mire a kislány lábait megveszítvén magasabb frekvenciára kapcsol és visít, most már mint az a malac, akit konkrétan ölnek. Édesanyja gyakorlatilag vésővel feszegeti be a kislányt, én meg ugrásra készen várom, mikor kezd el a kicsi hiperventilálni.

Beállás 3. A visító kislánytól pár méterre alig egy éves kislányát őrzi egy édesanya, nyugodtan, higgadtan, okosan figyeli csemetéjét, aki a vízben mászkál, hol négykézláb, hol két lábon, elesik, feláll, iszapban túr, kóstol, vizet nyel, és láthatóan borzasztó jól elvan. Édesanyja akkor avatkozik csak közbe, ha a gyermek feje a víz alá kerül (akkor is csak lazán kiemeli onnan, és megnézi, minden oké-e), vagy ha olyan dolgot kóstol, ami sérülést okozhat a gyermekben (pl. éles nádszál).

Beállás 4. Négyéves forma kislány a sekély vízben édesanyja elől menekülvén boldogan sikkantgat, édesanya a vízben fókázva üldözi, és mondogatja: „Hát hol van az én kis tengeri csikóm, hol van?” De nem ám tíz percig, hanem erős fél óra múlva is ugyanazzal a játékos kedvvel, legalább századszorra ismétli el a fenti mondatot, mert kislánya csillogó szemmel, lankadatlan lendülettel menekül előle és sikongat boldogan.

Kétnyelvűség és a nyelvek keverése

Terápiás macskáim lustábbika, a cirmos Micike délutánonként minimális előszobánk radiátorán alszik, ami azért jó, mert minden érkező gyerkőc azonnal megsimogatja, és máris megvan az első kommunikációs téma arra a napra. A múlt héten az egyik kislány kacérkodott éppen öltözés közben Micikével, aki addigra már kissé belefáradt terápiás teendőibe, és húzódozott, mire a kislány rám nézett, és kijelentette, hogy „A cica böse arcot vágott”.

Mivel én nagy rajongója vagyok a kisgyermekkori nyelvkeverésnek, nem javítottam ki, viszont a mondat elindított bennem jó pár gondolatot, melyek ennek a posztnak a megszületéséhez vezettek. A nyelvek keverésének nyelvtudományi kulcsfogalma a code-switching, és máris otthon vagyunk. Mert nincsen rá megfelelő magyar szó, a nyelvtudomány is az angolt használja. Miért? Mert ennek az angol fogalomnak a jelentését csak körülírással tudnánk a magyarban visszaadni, ezért egyszerűbb az angolt a mondatba építeni, majd ha valaki nem érti, úgyis elmagyarázzuk neki. Ahogyan én is megteszem az alábbiakban.

A code-switching a kijelentések közötti nyelvváltást jelöli a beszédben (pl. ugyanannak a kijelentésnek a megismétlését egy másik nyelven: „Schnell, schnell! Jalla, jalla!” – utóbbi az óvodánkban egy rendkívül sokat alkalmazott arab eredetű szó). De vonatkozik a kijelentésen belüli nyelvváltásra is (pl. egyetlen idegen szó beemelésére a mondatba, lásd a „böse macska” esetét).

Hogy mi a kiváltó ok? 

1. Hiányzik egy szó vagy fogalom az éppen használt nyelvben (pl. a „túró rudi” bécsi barátoknak történő elmagyarázása papírt és ceruzát is igényel). 

2. Erősíti a szociális identitást (vagyis erősítjük vele egy adott csoporthoz való tartozásunkat, mondjuk, a munkahelyen, ami a gyerekeknek az óvoda, iskola).
3. Segíti a szociális kapcsolatfelvételt (sokszor segít megnyerni a hivatalnokok jóindulatát egy-egy jól elhelyezett német szó és kifejezés, még ha nem is beszéljük tökéletesen a nyelvet). 

4. Figyelemmel vagyunk a nyelvi környezetre (vagyis ha a hallgatóságunk nyelvileg vegyes, udvarias dolog érthetővé tenni a másik fél számára is az elhangzottakat).

Az angol nyelv eleve nyerő helyzetben van, mivel világnyelv, a bécsiek hétköznapi beszéde is rengeteg angol szót, szófordulatot használ, melyek már nem is számítanak idegennek, ugyanakkor tudnak meglepetést okozni.

Például az „– Ich habe dir Frühstück mitgebracht. – Das ist aber nice.” párbeszéd teljesen rendben van. A „Lass uns chillen.” azaz „Lass uns entspannen.” esetében már ott van az angol szó végén a főnévi igenév jele, az -en végződés, de még erre is legyintünk. A következő esetben azonban már emelkedik a szemöldökünk: „Habe es gerade gedownloadet.” vagyis a „Habe es gerade heruntergeladen.”. 

És akkor eljutottunk végre a kisgyermekkori nyelvváltáshoz. A gyermekek óvodás korban még nem tudják tudatosan szétválasztani két nyelv elemeit egymástól, és (szó szerint) szégyentelenül keverik a szavakat a mondatban. Ezt hívják naiv nyelvkeverésnek. A code switching a gyerekek nyelvhasználatában öntudatlanul működik ebben a korban, aminek leggyakoribb oka önmaguk megértetése a gyermekközösségben. Sokszor feltételezik, hogy a másik gyerek is ugyanazt az első nyelvet beszéli, mint ők, ezért sokszor anyanyelven magyaráznak a német nyelvű osztrák gyerekeknek, vagy éppen a török nyelvű gyerekeknek, vagy akármilyen más nyelven beszélő gyerekeknek (én meg ilyenkor lefordulok a székről a nevetéstől, annyira bele tudják hergelni magukat a magyarázatba). Nyelvi interferenciáról akkor beszélünk, amikor az első nyelv grammatika rendszerét alkalmazzák a második nyelvre, pl. ragozásban (lásd a "gedownloadet" esetét), szóalkotásban ("Mama, feljött a félmond."), frazeológiák szó szerinti fordításainak alkalmazásában ("Tele van az orrom a tanárnővel.").

Amíg a gyermek nem tudatos nyelvhasználó, addig naiv nyelvkeverés zajlik. Amint a gyermek az iskolában tudást szerez a nyelvről, annak felépítéséről, a többi nyelv létezéséről, és elkezd tanulni idegen nyelveket, úgy képessé válik arra is, hogy az általa használt nyelveket szétválassza. Ezért iskolás korban egyre ritkul a naiv nyelvkeverés, és a helyét átveszi a tudatos, főleg a szociális interakciókban alkalmazott nyelvváltás, a code-switching. Ugyanis egy felnőtt kétnyelvű is használ az anyanyelvébe keverve a másik nyelvből vett szavakat, kifejezéseket, a kisgyerekek nyelvhasználatával szemben azonban ez egy tudatos döntés. Ahogyan tudatos döntés az is, ha a code-switchinget kiiktatja, és azt választja, hogy nem keveri a nyelvi elemeket (pl. a nemzeti identitás erősítése céljából). A kiváltó ok felnőttek és fiatalok esetében többnyire a közölni akart fogalom teljes hiánya az egyik nyelvben, vagy ha a közölni kívánt fogalom árnyalataiban nem felel meg a közölni kívánt jelentéstartalomnak. Ilyen esetben a másik nyelvhez nyúl az ember, ha tudja, hogy azt a nyelvet a másik is beszéli. A bürokratikus fogalmak például az ország nyelvéhez kötődnek, tehát két bécsi magyar automatikusan német nyelvű szavakhoz nyúl, ha erről beszélget (Meldezettel, Kinderbetreuungsgeld, Genossenschaftswohnung etc.). Buszon gyakran hallani törökül, arabul beszélő felnőtteket, akiknek a beszédében időről-időre német szavak is elhangzanak, ezek szinte minden esetben a bürokrácia szóköréből kerülnek elő. Iskolás gyermekeink beszédébe, mondjuk, két magyar fiúéba gyakran keverednek angol szavak (a minecraftból) és német szavak (a tantárgyak nevei).

Ezeket a jelenségeket azonban nem szabad és én semmiképpen nem javaslom hibának tekinteni, mert a kétnyelvű gyermekek nyelvi fejlődésének szerves részei, szükséges folyamatok. Sokkal inkább a gyermek nyelvi kreativitásának jele, ha keveri a nyelveket, mert ellenkező esetben akár le is fagyhatna, ha nem talál egy-egy szót (ami jelentős nyomás alá helyezné a továbbiakban a többnyelvűségét és az idegennyelv-elsajátítását, szociális képességeiről nem is beszélve). Ehelyett értékelni kell, hogy próbálja megértetni magát, boldogan fürdik a nyelvekben, és beszéd közben oda nyúl, ahol megoldást talál, amelyik nyelven út nyílik előtte ahhoz, hogy a lehető legpontosabban kifejezhesse és megértethesse magát másokkal.

Hogyan reagáljunk tehát a nyelvváltásokra? Javítani a fentiek értelmében nem szerencsés, hiszen éppen a kreativitást öljük meg vele. Ha nagyon zavar valakit, akkor a legjobb, amit tehet, hogy visszakérdezéssel és ismétléssel javít, nem pedig direkt módon rászólással. (Pl. – „A cica böse arcot vágott.” – "Tényleg? A cica mérges arcot vágott?”)

Én semmiképpen sem javaslom ennek a nyelvi kreativitásnak az elfojtását, főleg nem kisgyermekkorban, mert ez nem nyelvi hiba, és nem vezet nyelvvesztéshez, sőt. Ebben a korban csak nyerni tud belőle a gyermek, ha hagyjuk, hogy ugráljon a nyelvek között. A kétnyelvű gyerekek és felnőttek agya kimutathatóan aktívabb munkát végez, mint az egy nyelvet használóké, és minden aktív agymunka fejlődést von maga után. Minden egyes „megteremtett kapcsolat” két nyelv szavai és kifejezései között nyomot hagy az agyban, amely újabb kapcsolatokat nyithat – és ettől a gyermek kétnyelvűsége csak gazdagodni tud, éspedig mindkét nyelv tekintetében.
Nagyobb gyerekekkel, fiatalokkal a legértelmesebb megoldás leülni és megbeszélni a kétnyelvűség és a nyelvváltás problémáját, és őszintén elmondani nekik a véleményünket. A lényeg, hogy éreztessük velük, minden nyelv egyformán fontos, és a választás az egyik mellett nem jelenti a másik nyelv leértékelődését, vagy elvesztését. 

Miért egyensúlyozzunk sokat fél lábon?

Nyáron kerekeken, télen éleken egyensúlyozunk, merészebbek csúszós deszkákon lejtőn lefelé, ami számomra lefedi az „elit öngyilkos kommandó” kifejezés egész jelentéstartományát. De az bizonyos, hogy nem találni jobb mozgásformát a beszédfejlesztésre (és ezen túl még az általános szellemi frissesség fenntartására is), mint az egyensúlyozás. Hogy miért? Mert a beszéd is egy mozgásforma. Ráadásul közel száz izmot megmozgató mozgásforma. És mivel a beszédben közreműködő területek szorosan egymás mellett vannak az agyban, egymással kapcsolatban, ha az egyiket stimuláljuk, az magával húzza a másikat is. A két beszédcentrum mozgás- és érzékelésközpontokkal van körbevéve, így ha a beszédfejlesztést mozgásos és érzékelős játékok kísérik, rögtön megduplázódik a siker esélye.

Újabban azzal kísérletezem, hogy kitaláljam, melyik gyerkőcnél melyik mozgásforma segíti legjobban a beszédfejlesztést. Fontos, hogy szívesen csinálja, és hogy legalább egy kicsit ügyes legyen benne. Íme három példa:

1. Myofunkcionális terápia

Ez a terápia a nyelvet és az ajkakat tornáztatja intenzíven, valamint a nyelv és az ajkak nyugalmi állapotban lévő helyén tartását és a helyes nyelési folyamatot tanítja. Magyarul, ha a gyermek elmélyülten néz valamit, és a szája közben nyitva van, a nyelve pedig az alsó ajkán ül, vagy a fogak között látszik, akkor a gyermek nem jó helyen tartja a nyelvét. Ha pedig evés közben több étel potyog a földre, mint kerül a nyelőcsövébe, és ezt a performanszot még kevéske nyálfolyás is kíséri, akkor a gyermek nem az anatómiailag megfelelő módon nyel (amit nyelvlökéses nyelésnek hívnak). Ilyenkor a myofunkcionális terápia segít, és mint a többi logopédiai munka, ez is akkor a legsikeresebb, ha az egész test együttműködik a helyes mozgásforma elsajátításában.

A nyelvnek a helye a kemény szájpadláson van, a felső fogsor mögött. Sok gyereknek azonban nehéz fenn tartani a nyelvét a szájpadlásán, és legtöbbször azért, mert a nyelvizomzata egyszerűen gyenge. Ezért edzést tartok neki. Az egyik nyelverősítő feladat arról szól, hogy a gyermek egy kis darab ostyát felragaszt a kemény szájpadlására, a fogsora mögé, majd letérdel a földre, én mögé állok, kinyújtom a karomat tenyérrel lefelé, gyermeknek pedig kinyújtott karral felfelé kell nyomnia a tenyeremet, miközben a nyelvével is a szájpadlását nyomja felfelé (ott, ahol az ostya van). A nyelv felfelé irányuló mozgását mint feladatot egyértelművé teszi a karmunka, és még az erőkifejtést is segíti. Sokkal hamarabb ráérez a gyermek nyelvének helyes mozgására, ha közben az egész testével is elvégzi ugyanezt a feladatot. 

2. Munkamemória-fejlesztés

A munkamemória a rövid távú emlékezet, amely összeköttetésben áll a hosszú távú emlékezettel (tehát ahhoz hozzáfér), és a figyelem központjaként is működik. Nagyon fontos feladatokat lát el tehát a tanulás folyamatában, figyelemzavaros gyermekeknél ezért mindenképpen fejlesztendő.

Az egyik kedvenc játéka a gyerekeknek a szólánc-építés. Az egyik szócsoport, amellyel játszani szoktuk, a színek. Mindenki mond egy új színt a lánc végére, de úgy, hogy először elismétli az egész láncot az elejétől kezdve, majd a végéhez kapcsolja az új láncszemet, vagyis színt. Nyilván lehetne ezt ülve az asztalnál is játszani, de én úgy szeretem, ha a gyermekek közben fél lábon egyensúlyoznak (addig kell fél lábon állni, amíg végigmondja a szóláncot), vagy karkörzést végeznek mindkét karral, ellentétes irányban. Mindkét mozgásforma erősen igénybe veszi a figyelmüket. A két feladatra (beszédre és mozgásra) való szimultán összpontosítás nagyon jól támogatja egymást. Ha nem megy elsőre, akkor először egyszerűbb mozgásformával gyakorolunk: ugrálunk, vagy mindkét karral egy irányban körzünk. Idővel aztán nehezítem a mozgásformát, amíg végül eljutunk a fél lábig és az ellentétes irányú karkörzésig.

3. R-terápia

A magyarban használt, nyelvheggyel pörgetett R megtanulásában első lépés a nyelv helyének rögzítése. A nyelv hegye a felső fogsor mögötti kemény szájpadhoz ér. Itt a helye a nyelvnek az L, a T, a D és az N helyes képzése során is. Ahhoz, hogy az R megperdüljön, erős nyelvre és erős levegőáramra van szükség. Ezért a nyelvmunkát és a levegőprést erőteljes labdadobással kísérem. Leülünk egymással szemben, és egy puha plüsslabdát dobálunk egymásnak. Én mondom előre a szótagot, pl. LÁ/TÁ/DÁ/NÁ, és az L ejtésekor dobom el a labdát, amikor is a karmunka ereje és a nyelvmunka ereje összegződik, egymást erősíti. A gyermekben a játék során rögzül a nyelv erőteljes mozgása és az erőteljes levegőprés, ami segíti a nyelv megperdülését.