Karácsonyi sütikiszúrás mint tevékenység-központú terápia

Amikor a bécsi logopédiai iskolában gyakorlatoztam, éppen térdig jártunk az adventi készülődésben, és a fejlesztő foglalkozáson fahéjas kekszet készültek sütni a gyerekek. Annyi kérdés dolgozott bennem, hogy alig győztem magamban tartani, de főleg az érdekelt nagyon, hogy mitől logopédiai ez a foglalkozás? Három óra múlva – lisztesen-fahéjasan-kalappal a fejemen – tudtam az összes választ.

1. Azzal kezdődött az egész, hogy a hat gyerekkel, a tanító nénivel és kolléganőmmel felvettünk kabátot, sálat és sapkát, és a csendes hóesésben elmentünk vásárolni a közeli Sparba. Szokásos hozzávalókat vettünk, nem untatok senkit a részletekkel, úgyis ki fog derülni minden. A gyerekekkel megbeszéltük, hogy mit fognak vásárolni, volt egy lista is a hozzávalókról, megkeresték ezeket, bepakolták a kosárba, majd sorba álltak, fizettek, és visszakaptak, végül zacskókba pakoltak, és közösen visszamentünk az iskolába.

2. A teremben kipakoltuk az asztalra a hozzávalókat: lisztet, porcukrot, vajat, tojást, fahéjat, őrölt mandulát. És közben a gyerekek szépen elmesélték, hogy mit és hogyan vásároltak a Sparban.
3. Aztán alapos kézmosás után kibontottuk a hozzávalókat a csomagolásból, tálkákba töltöttük, és sorban megkóstoltuk, megszagoltuk, kézbevettük őket. Játszottunk szembekötős kóstolást is, amihez hozzávettük még a sót is, a tojást meg természetesen kihagytuk belőle.
4. Ezután kimértük a hozzávalókat egy nagy tálba, és a gyerekek felváltva nekiálltak összegyúrni a tésztát. Amikor összeállt, kinyújtották.

5. Miután kinyújtották, elővettük a formákat, és megnéztük, miket ábrázolnak, és játszottunk gyorsan egy kitapogatós találósjátékot: betettük az összest egy vászontáskába, és a gyerekek sorban belenyúltak, kiválasztottak egyet, de nem húzták ki, csak tapogatva megpróbálták kitalálni, hogy éppen mi akadt a kezükbe.
6. Aztán nekiálltunk kiszúrni a formákat. Volt csillag (Stern), rénszarvas (Rentier), szív (Herz) és fenyő (Tanne). A kiszúrás közben rengeteg hangot gyakoroltunk: önmagában, szótagban és szóalakban is.

A beszéd ugyanis a hasban kezdődik. Onnan kell elindítani a levegőt, amely továbbáramlik a légcsövön keresztül a szájüregbe/orrüregbe, ahol a hang artikulálódik. De csak akkor lesz erős a hangunk, ha hasból képezzük a hangokat, nem a szájüregből. A nyomdázás vagy bármilyen nyomó mozdulat a kézzel támogatja a hasizom összehúzódását. A legjobban persze a H hangot fejleszti ez a gyakorlat, mert a H hang képzésében vesz részt a rekeszizom a legintenzívebben (ha a hasunkra tesszük a kezünket, és nem érezzük a H produkciója közben a rekeszizom feszülését, nem képezzük jól a hangot). Aztán gyakoroltuk még a S hangot lisztfújással, a R hangot maradéktészta-sodrással – miközben a kekszek vidáman világosbarnára-ropogósra sültek a sütőben.

7. Miután a kekszek elkészültek, kivettük őket a sütőből, és amíg hűltek, a tanító néni a fejébe nyomott egy kalapot, a kezébe vett egy mikrofont, és körbe járva sorban meginterjúvolta a gyerekeket: Te melyik folyamatban vettél részt? És mit csináltál? És miből nassoltál közben?

Mire véget ért a foglalkozás, és az osztályba visszatérve a gyerekekkel közösen elfogyasztottuk a fahéjas kekszeket, azon kaptam magam, hogy ezen az órán a gyerekek bár semmilyen direkt logopédiai feladatot nem kaptak, mégis rengeteg nyelvfejlesztő gyakorlatban vettek részt:

1. térbeli tájékozódás (Sparban a polcok között) 2. szókincs-aktivizálás (bevásárló lista)
3. számolás (fizetés)
4. történetépítés (bevásárlásról)
5. érzékelés: szaglás, ízlelés, tapintás (hozzávalók kipróbálása, sütőformák kitapogatása)
6. finommozgás (tésztagyúrás)
7. artikuláció (kiszúrás)
8. történetépítés (tésztakészítés folyamatáról, saját tapasztalatokról és élményekről)

A foglalkozást úgy hívják, hogy tevékenységközpontú terápia (HOT: Handlungsorientierte Therapie), és a lényege az, hogy életszerűvé tesszük a foglalkozást, nem választjuk le a feladatokat a mindennapi tevékenységekről, hanem azok keretében valósítjuk meg a nyelvi fejlesztést. Nem látványos, nem direkt, viszont nagyon hatékony, mivel a gyerekek azonnal alkalmazzák is a megszerzett tapasztalatokat, ismereteket és élményeket. Megélik és elsajátítják azokat. Mert például a történetmesélést is sokféle módon lehet fejleszteni (képtörténetekkel, képeskönyvvel), de akkor lesz élővé az ismeret, a logikus eseménylánc akkor realizálódik igazán a gyerekben, amikor a saját élményeit meséli el valakinek.

A reformpedagógiák legtöbbje hasonló elven alapul: vonjuk be a gyerekeket minél korábban mindennapi tevékenységeinkbe, mert mennyire kézenfekvő és természetes, nem kell annyi játék és feladatlap. A zöldségpucolástól a teregetésig, a mosogatástól a száraz zoknik párosításáig. Mert mialatt gyerekünk – mondjuk – a konyhában dolgozik, és közben nassol, rengeteg érzékszerve kap ingert: szagokat és ízeket érez, különféle anyagokat tapint a kezével, csak úgy sistereg az agya a sok új információtól. És ha ezt a tevékenységet még beszéddel is kísérjük, nem marad el a hatás. Mert azt leszámítva, hogy tikkel a szemünk az idegességtől, amiért úszik a konyha, ez a legtermészetesebb, legkellemesebb és az egyik leghatékonyabb otthoni nyelvfejlesztés.

Van élet a mondókán túl II.: Rímeket egy csapásra

A heti kedvenc az oviban a légycsapózás. Amikor először jelentem meg reggel a csoportban úgy, hogy a táskámból öt légycsapó nyele lógott ki, az óvó nénik kerek szemmel kérdezgették, mik a terveim. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, mi lenne, ha pókerarccal azt felelném, elegem lett a sok kis duracellnyusziból, és mától ezzel tartok rendet, de tapasztalatom szerint az osztrák társadalom nem vevő a fekete humorra. Inkább megmutattam nekik a játékot.

Kiterítek a szőnyegre vagy az asztalra rímkártyákat (képeket, nem szókártyákat!), de csak a párok egyik felét. A másik felét sorban hívom, és a játékban lévő gyerekek (max. három-négy, különben pillanatok alatt tömegverekedésbe fullad a játék!), ha megtalálták a rím párját, lecsapnak rá. Szó szerint. A légycsapóval.

Német nyelvterületen elképesztő mennyiségű rímképzés-fejlesztő társasjátékot lehet kapni, kerestem otthon ezeknek a magyar változatát, de sajnos nem találtam, tehát vagy el kell készíteni a képkártyákat otthon, vagy egyszerűen szavakat kell írni képek helyett, és csak olvasni tudó gyerekekkel játszani (aztán elmagyarázni a kisebbeknek, akik jogosan tartják majd diszkriminatív döntésnek a dolgot, hogy miért is történik velük mindez).

A Logico Piccolo nevű általam nagyon kedvelt játéknak van egy Rímelő című kötete, amely képekkel dolgozik (elsősorban magányos tevékenységet kínálva a gyereknek), ezt fénymásolva-laminálva-szétvágva remek rímelő képpárokhoz lehet jutni. A magyarországi piac mai kínálata szerint egyébként fonológiai tudatosságot és ezen belül is a rímképzést fejleszteni szigorúan könyvek útján lehetséges, kizárólag mondóka és gyermekvers kategóriában. Nem vagyok ellene a mondókáknak, csak nagyon nem szeretem a kizárólagosságot, ezért is gondolkodtam el azon, hogyan lehet a fonológiai tudatosságot fejleszteni gyerekkorban, azt a képességet, amelyik a szavak belső szerkezetének felismeréséhez olyannyira szükséges (pl. első hang, utolsó hang felismerése a szóban; szótagolás és rímképzés). Mert ez nagyon fontos ahhoz, hogy az olvasás és az írás megtanulása később akadálytalan legyen az iskolában.

A mondókázás a legkisebbekkel (0-4 évesekkel) kiváló alapozást ad a rímekhez, mert hallás útján felépít bennük egy rímszótárt, amely előkészíti a szókincsüket a későbbi önálló rímképzésre. A nagycsoportosokkal és a kisiskolásokkal már lehet olyan játékokat játszani, ahol ők maguk képezik a rímeket. Például úgy, hogy a már ismert mondókákkal, gyerekversekkel visszhangot játszunk: felolvassuk a verset, de a válaszrímet mindig a gyerek egészíti ki a hívórím alapján. Lássuk példaként az egyik kedvencemet:

Kovács András Ferenc: Hajnali csillag peremén

Hajnali csillag peremén

várjuk a reggelt, te meg én:

harmatozó fény a házunk,

mélybe kalimpál a lábunk.

Vacsoracsillag peremén

lessük az estét, te meg én:

elsuhanó fény a házunk,

reszket a mélyben a lábunk.

Földre bukó fény: te meg én.

Éjbe hunyó fény: te meg én.

Lobban a sóhaj-uszályunk:

csönd ciripelget utánunk.

A válaszrím első (aláhúzott) szótagját ha még mi mondjuk, könnyebben megtalálja a gyerek a szókincsében a párját (a dőlt betűset). Az ismétlések egyébként csak számunkra unalmasak, a gyerekeket nem zavarja, hogy minden versszakban ugyanaz a rím várja őket (hiszen ettől van a versnek ritmusa és dallama), viszont kiválóan fejleszti őket, és később bármilyen szövegviszonyban képesek lesznek alkalmazni ezeket a rímpárokat – vagy ezek alapján hasonlókat. Ha pedig segíteni kell nekik a válaszrím megtalálásában, azt mozgással és a vers dramatizálásával lehet megtenni: mutogatni rád és rám, lábbal kalimpálni, kézzel uszályt játszani.

Visszatérve a légycsapós játékra: a vizuális segítők, vagyis a képek arra hivatottak ebben a játékban, hogy előhívják a szót, és amikor a gyerek magában (vagy hangosan, sőt az óvodában a versenyhelyzetnek megfelelően leginkább üvöltve) kimondja, akkor csap rá a rímre.
Hallás alapú variációja is létezik ennek a játéknak, amelyet nem véletlenül neveztek el Visszhang Rímnek. Ezt legalább hat gyerekkel érdemes játszani, ebben az esetben három rímpárt lehet szétosztani a gyerekek közt. Nem szabad megmutatniuk egymásnak a kapott képet, viszont mindegyikükkel megbeszélem játék előtt, hogy mi van rajta (hiszen az absztrakt ábra nagyon könnyen félreviheti őket, ahogy egyébként sokszor még engem is). Aztán leülünk egy körben, de háttal egymásnak. Én körbe járok, és megérintem az egyik gyerek vállát, aki elkezdi hívni a rímet: kimondja a szót, amely az ő képén van, és a párjának felelnie kell rá.

Mikulásch, avagy az anyanyelvi helyesírás fejlesztése otthon 

Fiam annak rendje és módja szerint már novemberben levelet írt a Mikulásnak, és a megszólítást a fenti módon, SCH-val jegyezte, a német helyesírásnak megfelelően, viszont Á-val, ahogyan azt magyarul mondjuk.

Ahogy követem a kétnyelvű kis írástudó fejlődését, meg kellett állapítanom, hogy hiába olvas többet magyarul, németül jobb a helyesírása. Azt gondoltam volna, hogy a helyesírás nagy részben a vizuális emlékezeten alapul, és minél többet olvas a gyerek, annál mélyebben rögzül a szavak írásképe. Ami nem is akkora tévedés, de sajnos az olvasás önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az anyanyelvi helyesírás a helyes útra zökkenjen, vagyis hogy a gyerek a kizárólag fonetikus (beszédhangokat követő) írásmódról arra a vegyes felvágottra váltson, ami a magyar helyesírás (fonetikus-szóelemző-hagyományos-egyszerűsítő írásmódok keveréke). Ezért aztán utánaolvastam a témának.

A helyesíráshoz három területet kell kiemelten fejleszteni:

1. a beszédészlelést (a beszédhangok és a morfémahatárok, vagyis a szótő és a toldalékok határainak felismerését)
2. a szókincs-aktivizálást (a szavak gyors megtalálását fejben)

3. az olvasási technikát (a beszéd- és szövegértést)

A beszédészlelés fejlesztése azzal a fonológiai tudatossággal függ össze, amiről már többször is szó volt: a szótagolással, a szavak első (és utolsó meg közbelső) hangjának felismerésével, illetve a rímekkel. A legjobb játék ennek fejlesztéséhez azon a logikán alapul, amit a fiam iskolájában (és valószínűleg még számos osztrák alapfokú iskolában) az írás-olvasásórán játszanak a gyerekek. 

A második osztály elején elolvasták Paul Maar Der Buchstaben-Fresser című mesekönyvét (magyarul, mondjuk, ’A betűfaló’ lehetne), amelyben jön egy furi kis lény, és kicseréli a szavakban a betűket, vagy kiharap belőlük betűket, és ez által új szavak jönnek létre. Például a mese egyik pillérét az Ei-Eis-Kreis-Reis szavak adják, körülöttük forog a történet. A lényeg itt ugyanis az, hogy a szavak feldarabolásával és egy-egy betű elhagyásával, hozzáadásával vagy felcserélésével minimálpárokat alkot a gyerek, vagyis olyan szópárokat, ahol csak egy hangban különbözik egymástól a két pár. Magyarul például a málna–bálna, kenyér–tenyér, ház–láz stb.
Ha valaki játszott már Scrabble-t, annak ismerős ez a játék, és nincs is ennél jobb a beszédészlelés otthoni fejlesztéséhez. A Scrabble-ben persze nem csak minimálpárokkal dolgozik az ember, hanem a szavak ragozását, jelölését és képzését, sőt még szavak összetételét is gyakorolhatja vele. Ha meg nincs kéznél a társasjáték, bármiből lehet betűket készíteni (gyurma, papír, textil – ami ráadásul a tapintás alapú érzékelést és a finommotorikát is támogatja), vagy elég kiönteni az asztalra egy csomag betűtésztát, és már indulhat is a játék. Scrabble tábla hiányában lehet a betűkkel például azt is játszani, hogy egy adott szó betűit halmozzuk a gyerek elé, és neki kell kiraknia a betűkből a szót. Aztán persze fordítva is játsszuk el: ő adjon nekünk egy halom betűt. 

Ugyanez a játék kiválóan fejleszti a szókincs-aktivizálást is, mert a gyereknek ki kell választani a lehetséges hangsor-
változatokból az értelmeset. 


Az olvasástechnika fejlesztéséhez nemrégiben olvastam egyik kedvenc blogomon egy könyvajánlót, itt: http://logopedia.postr.hu/140jatek. Játékos együtt olvasáshoz add tippeket, az egyiket ki is próbáltam a fiammal, úgy hívják, hogy Cenzúra. Egy fóliára satíroztam filccel fekete foltokat, és rátettem az éppen olvasott könyv lapjára. A fiam élvezettel bogarászta a pacák között felsejlő szavakat, hangosan kacagott az értelmetlen hangsorokon, de végül aztán csak összeállt az eredeti szöveg.

Van élet a mondókán túl

Éppen egy előadáson voltam, amikor egy nyelvfejlesztő játék bemutatása keretében az előadó azt találta mondani, hogy a gyerekdalok hallgatása-éneklése nem fejleszti a nyelvet. Majdnem leestem a székről, és miután lopva körbepillantottam, megnyugodva láttam, hogy kolléganőim is tágra nyílt makiszemekkel rázzák a fejüket.

Fiammal sajnos én is keveset hallgattam kiskorában gyerekdalokat, mert nagyon keveset tartok ezek közül hallgathatónak – úgy zenei, mint poétikai szempontból –, de be kell vallanom, fontos szerepük van a nyelvelsajátításban, hogy csak a legfontosabbakat említsem: a hallási differenciálásban (pl. a szófelismerésben), a fonológiai tudatosság kialakulásában (pl. a rímek építésében), a nyelvi ritmus és melódia, valamint a nyelvi szerkezetek elsajátításában. Ma már akkora a választék, hogy lehet találni olyan előadót, amelyik nem nézi konkrétan hülyének a gyereket, én például, ha újra kezdhetném a fiammal, akkor csak Gryllus Vilmost hallgatnánk éjjel-nappal. A kedvencem a Biciklizős lemez (Dalok 3.), a ritmusa weöressándori, a rímei nem kínrímek, a témái igazi gyerektémák. Gazdag szókincset kínál („Nem adom semennyi kincsért / a gyönyörű havasi cincért”) szellemes ötletekkel (a Szúnyog című dal kiváló testérzékelős-vakarózós játék lehet), társítva mindezt összetett és igényes zenei kompozícióval.
Rendszeresen beépítem logopédiai terápiámba a közös éneklést és mellé a táncolást vagy a ritmustapsolást, mert az óvodáskorú gyerekek így egy csomagban kapják meg mindazt, amit amúgy apránként és egyenként szokás fejleszteni. Azt tapasztalom, hogy a különböző nyelvi zavarok külön-külön fejlesztésénél sokkal hatékonyabb az a módszer, amikor több területet fejlesztünk egyszerre: a mozgást a nyelvprodukcióval, az érzékelést a nyelvértéssel. Ezek a területek nem véletlenül vannak egymás mellett az agyban, ha az egyiket húzzuk, az maga után vonja a másik fejlődését is. Nem is beszélve arról, hogy a gyerekek annyira jól szórakoznak, hogy az óra végén csak annyit hallok, hogy „mégmégmégmégmég…”.

Ötlet az artikuláció fejlesztéséhez: Pörög a, forog a…

John Gaylon: Girl int he Swirling Skirt

A dal bevezetéséhez együtt hallgatjuk meg CD-ről a nótát, és engedem, hogy a gyerekek szabadon táncoljanak (eközben remekül meg lehet figyelni, hogy ki mozog ritmusra, kinek összehangoltak egyáltalán a mozdulatai, és ki az, aki azt sem tudja, mit kell csinálni). Utána ritmust is tapsolunk hozzá, gyerektől függően egyszerűbb vagy összetettebb kombinációban (tapsolni, térden tapsolni, felváltva tapsolni, egymással tapsolni), közben a gyerekek már egy-egy sort velem együtt énekelnek, mert ragad rájuk a ritmussal a dallam is, a szöveg is. Végül attól függően, hogy melyik hang artikulációjának a fejlesztését célozzuk, felépítjük a táncot: például a R hanghoz a pörgést, forgást hangsúlyozzuk (a kislányok már eleve pörgős szoknyában jönnek ilyenkor, és csillog a szemük), a NY hanghoz a „szok-nyá”-t úgy énekeljük, hogy a térdünkön tapsolunk egyet-egyet a szótagra. Az a szép ebben a feladatban, hogy az egész test mozgásával a nyelv helyes mozgását erősítjük, ami a R hang esetében a pörgetés, a NY hang esetében a nyomás gyakorlása. Külön öröm, hogy a gyerekek az egész terápiát nem feladatként élik meg, ők csupán játszanak és mozognak, ugrálnak és táncolnak, és észre sem veszik, hogy közben még a beszédük is fejlődik.

Gryllus Vilmos: Dalok 3., Biciklizős lemez

Szövegek itt: http://www.zeneszoveg.hu/album/2332/gryllus-vilmos/dalok-3---biciklizos-lemez-album.html
Lemeztartalom itt: http://www.gryllus.hu/vililemezek.html

Pörög a, forog a… itt: https://www.youtube.com/watch?v=18FDK7pB8Vw

Sok az egyben: a Lego 

Családunkban ma már mindenki legózik. Én tartottam ki a legtovább, inkább csak szemlélődtem, illetve szétszedtem a feleslegessé vált építményeket, amelyek gyakorlatilag óránként nőttek ki a földből. Rendet tartottam, szétválogattam, elpakoltam. Aztán egyik karácsonyra megkaptam a DeLoreant a kedvenc filmemből (Vissza a jövőbe), és nekiláttam: az útmutatót kiterítettem, a darabokat egyenként kiválogattam, és az útmutató szerint összeraktam. Miközben a fiam elnéző mosollyal és parányi irigységgel a tekintetében végigasszisztálta a (szerinte meglehetősen hosszúra nyúlt) folyamatot, én megint rájöttem valamire. Ennél jobb játék nincs a világon. És most nem a saját örömömre utalok, hanem arra, hogy a legózás a gyerekeket rengeteg területen fejleszti. Először is van egy útmutató, amelyet értelmezni kell: kiválasztani az adott darabokat a halomból szín és forma alapján, és még azt is ki kell számolni, hogy melyikből hány darab kell. Aztán jön az összerakási útmutató követése lépésről lépésre. Nem könnyű az absztrakt rajzot összeegyeztetni a valós darabokkal, ez is feladat. Helyes irányban tartani a készülő építményt és az építőkockát, ez is feladat. Egyszóval benne van a vizuális észlelés, mert azonosítani kell a színt, a formát és a mennyiséget; a szérialitás, hogy melyik lépést melyik követi a folyamatban; az ujjak finom mozgása az összerakáskor; a térérzékelés a darabok helyes irányban tartásához – és ez még csak a jéghegy csúcsa.

Az összerakási útmutatóval rendelkező szetteket iskoláskorú gyerekeknek ajánlják a Lego készítői, de mi van a kisebbekkel? Az óvodásokkal?

Ötlet legózáshoz ovisokkal: Cicák, dínók, madarak

Óvodás korú gyerekeknek a Lego Duplót gyártotta ez a nagyszerű cég, de tapasztalatom szerint az ügyesebb ovisok, főleg az ötévesek megbirkóznak már a normális Lego építőkockákkal is (természetesen szülői felügyelettel, nehogy pajkos ötlettől vezérelve a szájukban kössön ki egy-egy darab, amely onnan annak rendje és módja szerint továbbvándorol lefelé a torok és has irányába).

Én előre megépített állatokkal szoktam játszani ezt a dekonstrukciós játékot: mindegyik gyerek kap egyet-egyet, és megbeszéljük a beazonosítható testrészeket. Aztán mindegyik gyerek szétszedi a sajátját, és kap egy kisebb dobozt (kiválóan megfelelnek a célra a Tejfölösök & Co.), amelybe belepakolhatja a maga darabjait. Aztán elkezdjük különféle csoportokba rendezni az építőkockákat szín (zöld, sárga, kék, fekete, fehér) és forma (négyszög, téglalap, háromszög, kör) alapján. A számolni tudók alkothatnak csoportokat külön a négyeseknek, a ketteseknek és a nyolcasoknak. Végül újra összerakjuk az állatokat, ilyenkor én mutatom előre, hogy melyik lépést melyik követi, és közösen építünk. Zárásképpen még szerepjátékot is lehet kezdeményezni az állatokkal, a gyerekek hamar felveszik a fonalat, és a Lego Állatok pillanatokon belül beszélő állatokká avanzsálnak.

További egyszerűen megépíthető Lego Állatok itt: http://www.playlearnlove.com/2013/06/lego-animal-alphabet-cards.html

 
Még egy ötlet a vizuális memória fejlesztéséhez: Rakd sorrendbe!

Kiválasztok négy egyforma építőkockát különböző színben, egymás mellé rakom őket, és a gyerekekkel többször is elismételjük a színek sorrendjét. Aztán fogok egy könyvet, és a Legók meg a gyerekek közé állítom, hogy ne lássák az építőkockákat. A gyerekeknek az a feladata, hogy a könyv túloldalán megismételjék a sort a Lego kockákkal. Először ki kell válogatniuk a halomból a megfelelő színeket és formát, aztán a megfelelő sorrendbe állítani őket. Ha nem megy, ismételtessük el velük fejből a színek sorrendjét, ha emlékeznek rá, simán megoldják a feladatot akkor is, ha elsőre – beszéd nélkül – nem ment. A nyelv itt egyfajta mankó a vizuális emlékezetnek, de fordítva is ugyanígy működik: a színek nevét előhívja a kép, a Lego elem látványa. Mindkét területet jól fejleszti ez a játék.

Amikor Dooku gróf bejön az oviba… 

Nyolc éves fiam, Z meghívta látogatóba öreg cimbijét, D-t, aki három napot töltött nálunk, és amikor nem a parkban rohangáltak, akkor bevették magukat a gyerekszobában hegyekben álló legók közé. A másik szobából hallgatván a megnyugtatóan folyamatos zümmögést (egészen pontosan a Star Wars űrhajókkal lejátszott csaták hangjait), egyszer csak megütötte a fülemet a fenti mondat: „Amikor Dooku gróf bejön az oviba…” – aztán elhallgattak, és becsukták az ajtót. Sosem tudtam meg, mi történt, amikor Dooku gróf bejött az oviba, de elgondolkodtam a lehetőségeken. És azon, hogy milyen magától értetődő könnyedséggel keverik gyerekeink a különböző világokat.

Az óvodában, ahol logopédusként dolgozom, rendre kiigazítják a gyerekeket, amikor közös képeskönyv-nézegetés zajlik, és az ovisok egymás szavába vágva mesélik a történetet – természetesen a saját variációjukban. Márpedig ha a mesék világa egyfajta tudásanyaggá válik az óvodában, az több szempontból sem jó dolog.

Az óvodáskorú gyerekek fantáziája igazi mix, minden belefér egy térbe és egy időbe, a sárkány és a macska, a lovagi vár és a Star Wars, Hófehérke és Hello Kitty. Nem segítünk azzal, ha egy irányba terelgetjük, és korlátok közé szorítjuk a világukat a felnőtt logika szerint, mondjuk, a történelmi hitelességre hivatkozva, mint például „na de hát a Hunyadiak korában még nem volt telefon!”, vagy hogy Mohácsnál nem a trollok győzték le a magyarokat. Mert nem ez a fontos, hanem az, hogy az innen-onnan összeszedett történetelemekből a gyerekek mesét építenek maguknak, majd eljátsszák, elmesélik, lerajzolják – vagyis a saját logikájuk szerint és a saját koruknak megfelelően feldolgozzák. A tények megtanulása csak később jön, az egy későbbi fejlődési fázis feladata. Azt hagyjuk az iskoláskorra. Az óvodás még nem tudja szétválasztani a valóság és a mese világát, joggal néz ránk tehát értetlenül, ha azt bizonygatjuk neki, hogy „ugye, tudod, hogy ez csak a mesében van így?”. Az óvodáskor a képzelőerő szárnyalásának ideje, és ha mi ezeket a szárnyakat megnyirbáljuk, ha nem fejlődik a kisgyerek fantáziája ebben a korban, később hiába várjuk el tőle, hogy szeressen olvasni, szeresse a történeteket, érdeklődő legyen és össze tudja kapcsolni A-t a B-vel. Menjünk csak bele a mixelésbe, és jöjjön be Dooku gróf az oviba, aztán majd meglátjuk, mit hoz ki gyerekünk a történetből, egyet biztosan ígérhetek: rengeteget fogunk nevetni.

Ötlet a szabad történetépítéshez: Kincsesláda-mesék
Fogjunk egy régi nagymamás faládikót vagy egy régen nem használt ékszeres dobozt, vagy ha egyik sincs, hát egy bonbonos doboz is megteszi, és gyűjtsünk bele a gyerekszobából bármit, ami valahol a babaszem és a tojás mérete között van, és a legszívesebben már rég a szemétbe dobtuk volna, mert folyton csak útban van, a gyerek már nem játszik vele, de valahogy mindig megmenekül a kidobástól. Pl. üveggolyó, kinderfigura, legófigura, ujjbáb, darab masni, érdekes fadarab, üres csigaház… stb. 

Az esti mesénél válasszunk ki közösen öt darabot, és kezdjünk el egy mesét. A feladat, hogy mind az öt tárgy kerüljön bele valahogy a történetbe. A történetet közösen is építhetjük, de próbáljunk meg minél többet a gyerek fantáziájára bízni, mit hoz ki az adott anyagból. A mese végén mindent visszapakolunk a kincsesládába, bezárva vagy átkötve feltesszük a polcra, és várjuk, mikor kunyerálja le a gyerek megint.