A beszéd otthona nem a logopédusnál van – A szülőtréningről

Sok a megkésett beszédfejlődésű gyermek napjainkban (erről egyszer már más összefüggésben itt: Megkésett vagy akadályozott beszédfejlődés?), aminek számos oka lehet, mivel mindegyik gyerek más. 

Egy dolog azonban, ahogy látom, minden esetben közös a megkésett beszédfejlődésű gyermekek életében, és az a technikai eszközök túlságosan is hangsúlyos jelenléte.

Ezért az én legeslegelső javaslatom  a technikai eszközök elhagyása és a nyelvi kommunikáció előtérbe helyezése. Sokan kérdezik ilyenkor, hogy de hát miért? A mai világban szükség van rájuk, mondják. Amit nem is vitatok. De csak az után, hogy a gyermek már megtanult beszélni.

Nézzük csak, miért hátráltatja a beszédfejlődést, ha a gyermek a nap nagy részét technikai eszközök társaságában tölti:

1. A technikai eszközök (okostelefon, tablet) nem kommunikálnak, hiába hívják őket kommunikációs eszközöknek. Ha felteszem nekik a kérdést, hogy mi a kedvenc színed, nem tudnak rá válaszolni. Mert az nem kommunikáció, hogy megnyom a gyerek egy gombot, és arra valamilyen vizuális vagy akusztikus effektet kap válaszként. Ez csak programozott reakció. Ez nem kommunikáció. Nem ösztönzi a gyermeket arra, hogy kifejezze magát, kifejezze az érzéseit, megossza a gondolatait.

2. A filmnézés akkor jó, ha a szülővel együtt történik, és utána beszélgetés követi: mi történt a filmben, mit érzett a gyerek, miközben nézte, stb. Ez esetben közös az élményfeldolgozás, és nincs egyedül hagyva a gyermek a rengeteg, számára sokszor érthetetlen benyomással. A filmnézésből is elég hetente egy-két alkalom. A meseolvasás ugyanis sokkal jobban fejleszti a gyermekek agyát. Amikor az agy csak képzelt mozgásformákkal, képzelt képekkel, képzelt érzékekkel manipulál, ezerszer több neuron dolgozik, mint filmnézés közben. Ha le akarjuk kötni a gyermek figyelmét valamivel, akkor a hangos könyv jó alternatíva: fejleszti a hallás utáni értést, a koncentrációt.

A megkésett beszédfejlődés terápiája nem nagy ördöngösség, alapvetően két axiómája van:
1. Minden gyermek arra vágyik, hogy a szüleivel/nevelőivel játszhasson és beszélgethessen. 

2. Minden gyermek a szüleitől/nevelőitől tanul meg beszélni, nem gépektől.

Ha csak ez a kettő megvalósul, a normális beszédindulásra minden esély adott.

Sokszor azonban már késve érkeznek hozzám a szülők a gyermekekkel, akik 3-4-5 évesen még csak pár szóval kommunikálnak, a kiejtésük nem tiszta, mondatot nem tudnak összerakni. Félénkek, visszahúzódóak, vagy éppen támadóak, agresszívak, mert nem sikerül nyelvileg megfogalmazniuk vágyaikat, akaratukat, érzéseiket. Az óvodában nehezen illeszkednek be, szívesebben játszanak egyedül, és nehezen kezelhetők a csoportos foglalkozásokon.

Nekik segíteni kell; de ha a beszédfejlődés nem akadályozott, akkor ez első körben nem a logopédus feladata. Hanem a szülőé/nevelőé. Én is először a szülőknek szoktam segíteni, és meghívom őket egy szülőtréningre, ahol közösen keressük meg azokat a pontokat a gyermek életében, ahol a szülők segíteni tudják a beszédfejlődését.

A szülőtréning három alappillére:
-- A szülői figyelem: rendszeresen játszani, beszélgetni, olvasni kell a gyermekkel, gyermeknek.
-- Ritulék kialakítsa a gyermek életében: közös étkezések, közös játék, közös esti meseolvasás.
-- Nyelvi mintává válni, amelyet a gyermek követhet: beszéddel kísérni a hétköznapi tevékenységeket, alkalmat adni a gyermeknek a beszédre.

Például: Szülőként gyakran esünk abba a csapdába, hogy hamar kitaláljuk, mit akar a gyermekünk, és attól kezdve a kérdéseink költőivé válnak: „Mit szeretnél enni?” Mielőtt még válaszolhatna, mi már tudjuk is rá a választ, mert ismerjük, vagy mert megmutatja a gyermek. Valójában nem is várunk tőle választ. Ezzel viszont nem is motiváljuk a beszédre. Ha mindig megértjük a pillantását vagy a gesztusát, nincsen miért megszólalnia. Ezért célszerűbb úgy feltenni a kérdést, hogy kénytelen legyen válaszolni, és ne fogadjuk el a rámutatást meg a nyöszörgést. „Mit kérsz inni, teát vagy kakaót?” Válaszként pedig csak ezt a kettőt fogadjuk el, és várjuk meg, hogy kimondja. Nem kell sürgetni, csak türelmesen megvárni.

A szülőtréningen számos ilyen nyelvi stratégiát kipróbálunk a szülőkkel, ezek mind beszédre motiválják a gyermeket. Mivel a nyelvi stratégiákat a szülőknek kell megtanulnia, időre van szükségük ahhoz, hogy otthon is alkalmazni tudják, hiszen a viselkedés megváltoztatása nem megy egyik pillanatról a másikra.

Emellett játékokat is kipróbálunk és könyveket is ajánlok az otthoni beszédfejlődés támogatásához. Kapnak még a szülők egy szkriptet a foglalkozásról emlékeztetőül, valamint egy listát, ahol folyamatosan követhetik a gyermek beszédfejlődését, és kipipálhatják, ami már teljesült.

Általában fél évvel az első találkozás után újabbat javaslok, hogy megnézzük, hol tart a beszédfejlődés, kell-e valamelyik nyelvi területen logopédiai segítség, vagy elég az otthoni szülői támogatás. Én akkor vagyok a legboldogabb, ha szülői segítséggel minden visszazökken a rendes kerékvágásba, mert ez a természetes helye a nyelvelsajátításnak: az otthon.

Magyar nyelvű ovi, német nyelvű ovi? Szeptemberi dilemmák.

Én is megjártam ezt az utat. Amikor csak pár hónapra jöttünk Bécsbe, a fiamat semmiképpen nem akartam osztrák oviba adni, mert attól féltem, hogy az óvodát mint intézményt fogja megutálni, félni tőle, ellenállni, ha nem érti a nyelvet, amelyen beszélnek hozzá. Ezért magyar nyelvű óvodába adtam, amíg mi dolgoztunk. Nagyon szerette, szívesen ment. 

Nagycsoportos volt, amikor végleg kiköltöztünk, és természetesen tovább járt a magyar oviba, ahol volt ugyan német nyelvoktatás ovisoknak, de semmivel sem tanult többet belőle, mint a villamoson, vagy az utcán. A Speckstängerl neve a Ströckből és a Rossauer Lände neve a metróból előbb beépült, mint a Birne vagy az Apfel, a rot vagy a blau a németóráról. Az idegennyelv-tanítás óvodás korban legtöbbször azt a hasznot hozza, hogy a gyermek füle rááll a másik nyelvre, és könnyebben fogja később megtanulni. Természetesen ragad rá sok szó is eközben, de elsősorban a játékos mondókákból, énekekből, nem a direkt tanításból.

Sokan kérdezik tőlem, és kérdezik egymástól közösségi portálokon, hogy mi a jobb, az osztrák ovi, vagy a magyar ovi. Egyértelmű válasz nincsen, ahogy egy kérdésre sincsen. Sok szempont van, amelyet figyelembe kell venni a döntésnél, és még több kérdés, amelyet fel kell tenni magunknak – ezeket igyekeztem most összeszedni:

Mi a cél? 

Az anyanyelv erősítése, mert valamilyen oknál fogva a gyermek anyanyelvi fejlődése nem a kívánt tempóban halad? (Ez esetben jobb lehet a magyar ovi.) Vagy a német nyelv elsajátítása, hogy majd az iskolakezdés könnyebb legyen? (Ez esetben jobb lehet a német nyelvű ovi.)

Milyen az otthoni nyelvi környezet? 

Egynyelvű, csak magyar? (Ez esetben jobb lehet a német nyelvű ovi.) Vagy kétnyelvű, német és magyar? (Ez esetben nagyjából mindegy, ráadásul vannak már kétnyelvű ovik is, például Bécsben.)

Milyen a gyermek habitusa, hogyan viselkedik idegen nyelvű környezetben? 

Visszahúzódó? Könnyen barátkozik? Visszahúzódó, de nem a nyelv miatt, hanem az idegen környezet miatt, amelyet hamar meg fog szokni? Minden helyzetben feltalálja magát?

Az óvoda a szülőtől való elszakadást jelenti elsősorban a gyermekek számára, és sokszor összekeverjük az e felett érzett „traumát” az idegen nyelv miatti „traumával”, amelyet alapvetően mi élünk át a kiköltözéssel és a külföldi munkavállalással, és mi féltjük azután ettől a gyermekeinket is.

A gyerekek az ovimban akkor is sírnak az első napokban a szünet után, ha már beszélnek németül, és akkor is sírnak, ha már nagycsoportosok, és nem most kezdték. Vannak gyerekek, akik egyik esetben sem sírnak, hanem simán besétálnak, és vagy leülnek játszani, vagy figyelnek egy sarokból. A gyermek habitusától függ ugyanis, hogy nehéz-e az elszakadás a szülőtől, és ahogy én látom, a legritkábban van arról szó, hogy „anya, én ezt a nyelvet nem értem, vigyél haza, légy szíves”. Ha a gyermek sír reggel az oviban, az természetes dolog, mert nehéz az elszakadás, és elmúlik, ha már magabiztosabban tudja kezelni a helyzetet. A sírás miatt tehát ne hozzunk döntést egyik óvoda ellen sem.

Szorongó a gyermek? 

Ha fontos neki, hogy minden helyzetben megfeleljen, akkor a német nyelvű óvodát javaslom, hogy iskoláskorra biztosan elsajátítsa a németet. Az iskolakezdés magától is stresszes az új környezet és az új kihívások miatt, legalább a nyelvvel ne nehezítsük a gyermek helyzetét.

Melyik óvoda melletti döntés hoz nyugalmat a család életébe? 

Mert annak semmi értelme, hogy az egyiket erőltetjük, és mindenki úszik a stresszben. Egyik választás sem rossz ugyanis. A rossz az, ha hozunk egy döntést, és aztán az senkinek sem tetszik.

Függ a gyermek anyanyelvi fejlődésének ritmusától.

1. Ha a gyermek nyelvi fejlődése akadályozott valamilyen formában, akkor én mindenképpen az anyanyelvi ovit javasolom.
2. Ha a gyermek beszédfejlődése megkésett, de csak kommunikációs okokból (keveset beszélnek és játszanak vele otthon; sok időt tölt technikai eszközökkel foglalkozva, úgymint TV, okostelefon, tablet & Co.; vagy csak egyszerűen lassúbb a tempója), akkor nem szükséges anyanyelvi oviba küldeni, sokkal fontosabb otthon segíteni az anyanyelvi beszéd megindulását és fejlődését, és járhat nyugodtan német nyelvű oviba, mert a második nyelv ez esetben nem fogja akadályozni az anyanyelvi beszédfejlődést.
3. Ha a gyermek nyelvi fejlődése nem akadályozott, akkor nem hozhatunk rossz döntést, akármelyik ovit is választjuk. Ha az anyanyelvit, akkor majd az iskolában tanul meg cca. fél év alatt németül. Ha a német nyelvűt, akkor elég, ha az otthoni környezet anyanyelvi, az viszont legyen erős sok közös családi programmal, sok beszélgetéssel, sok olvasással.

Milyen az óvónéni? 
Ez a legfontosabb szempont a döntéshozatalban. Ha a gyermek elsőre elfogadja, és jól „szót értenek” egymással, beszélhet akár szuahéliül is, ott kell hagyni nála a gyermeket. Ha mindenki, szülő és gyermek is úgy érzi, hogy ez oké, akkor azt az óvodát kell választani. Manapság annyi forrásból tájékozódunk, hogy éppen a legfontosabb marad ki: az ösztönös választás. Pedig az anyai ösztön ritkán téved. (És csak azért nem írom le, hogy "soha", mert perfekcionista vagyok.)

Mit csináljunk nyáron, ha bezár a logopédiai gyár?

Egyet semmiképpen NE: ne gyötörjük a gyermeket feladatokkal. Más kérdés, ha éppen júniusban kezdődik egy terápia, bár ezt én személy szerint nem tartom jó ötletnek. A nyár szóljon a szabadságról, a mozgásról és a szülőkkel, nagyszülőkkel, barátokkal töltött időről. Más a ritmusa a nyárnak, nincsen iskola, felszabadultabbak a gyermekek is, a szülők is. Szünetet kell tartani minden téren, a szünet ugyanis az egyik legfontosabb része a tanulási folyamatnak.

Miért fontos a szünet? 

Az év közben megszerzett ismeretek és tapasztalatok nem épülnek be azonnal, csak akkor válnak sajáttá, ha elkezdjük használni őket. Ám ameddig az új megszerzésén dolgozunk, addig nincs idő a már meglévő tudás hasznosítására. Erre való a nyár. Nem véletlen, hogy a gyermekek szeptemberben olyan képességekkel térnek vissza az iskolapadba, melyekről év közben csak álmodni mertünk. Nehéz elhinni, de többször megéltem már, hogy hónapok munkája árán sem susog még az a fránya S, de a nyár három hónapja alatt a sok mozgás, a stresszmentes élet és az aktiválódó ismeretek eredményeképpen egyszer csak összeér két neuron az agyban, és megszületik a susogó S. Én meg csak nézek szeptemberben, mint a makimajom, nagy szemekkel. No meg persze örülök. Nagyon fontosnak tartom a szünet beiktatását a terápiába. Hagyni kell a gyermeket, adni kell neki időt, hogy hasznosítani tudja a tanultakat. És azt mi helyette nem tehetjük meg, annyit tudunk tenni érte, hogy időt adunk neki.

Az elkerülhetetlen para

Szülőként azonban pontosan tudom, hogy ilyenkor mindig aggódunk, mert mi van, ha a gyermek mindent elfelejt a nyáron. A gyermeki agy azonban még friss, nem felejt egykönnyen, ez onnan is tudható, hogy a megígért fagyiért menetrendszerűen figyelmeztet minden ötödik percben, hogy pontosan számon tartja, kinek milyen játéka van az osztályban, és milyen nincs még neki, illetve hogy mit is szeretne kérni karácsonyra (és a lista nem rövid).

Mit tehetünk?

Aggódó szülőknek is van megoldás, azt ugyanis nem fogom javasolni, hogy ne aggódjunk, mert az aggódás fontos jel, az a logopédus egyik legjobb barátja. Természetesen segíthetjük gyermekünket abban, hogy a terápián szerzett ismeretek a nyár folyamán beérjenek.  

1. Mozgással. 

A nyelvfejlődés támogatásának egyik legfontosabb pillére a mozgás, ezért csak javasolni tudom a nyári sporttáborokat; a kúszó-mászó, egyensúlyozó kalandparkokat és a legtöbb izmot és végtagot megmozgató, valamint elképesztő összehangoltságot igénylő úszást.

2. Az érzékek bombázásával 

(Erről már írtam itt: Az érzékek utcája). Új ételek és új ízek kipróbálását; mezítláb járkálást a fűben, homokban, kavicson; kézműveskedést sárral, agyaggal, festékkel, gyurmával. Piacra járást, szimatolgatást és kóstolgatást. És végezetül minél több kézzel evést, még ha étteremben nem is kell feltétlenül elővezetni, de otthon hagyjuk, ha fogjon meg a gyermek (tiszta kézzel!) minden ételt, talán az egy levest leszámítva.

3. Énekléssel. 

Én ugyan a falnak megyek tőle, de az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi években a logopédiai terápia területén történt, az a gyerekdalokkal teli cd-k elszaporodása (olyannyira, hogy ma már erősen kell válogatni, és erről már írtam itt: Van élet a mondókán túl). Az éneklésnél komplexebb nyelvfejlesztési gyakorlat alig van, támogatja a ritmusérzéket, a rímfelismerést, a szövegtanulást és a testérzékelés legkifinomultabb formáját (hiszen éneklés közben az egyik belső szervünket mozgatjuk: a hangszálakat). 

Ha csak erre a három dologra figyelünk oda, hogy jelen legyen a gyermek nyári programjában, máris rengeteget tettünk azért, hogy támogassuk a nyelvi fejlődését. Logopédiai szempontból tehát akkor volt sikeres a nyár, ha a gyermek szeptemberben barnára sülve, horzsolás- meg szúnyogcsípés-nyomokkal tarkítva, és élményekkel gazdagon jön vissza terápiára – abból rögtön tudom, hogy elképesztő előrehaladás vár ránk ősszel.

„Képzeld, lakik egy kisegér a szádban!” – Ajak- és nyelvtorna kezdő beszélőknek

Az ovisoknak még nagyjából mindent be lehet adni, ezért könnyű velük mesealapú logopédiai gyakorlatokat végeztetni. Mert ha egy tízévesnek azt mondom, hogy „Képzeld, lakik egy kisegér a szádban!”, minden valószínűséggel hülyének néz, és azonnal odébb áll. Egy négy-ötéves szeme azonban nagyra kerekedik, és lelkesen várja a folytatást. A megkésett beszédfejlődésű gyermekek esetében a nyelvi kommunikáció beindulását sokszor akadályozza a hangprodukció fejletlensége is. Ügyetlen a száj- és nyelvmozgás, és az édesanyán kívül senki sem érti a beszédpróbálkozásokat. Szerencsére ezen a problémán a legkönnyebb otthoni környezetben segíteni. Nem mondom, hogy elegendő, és ennyivel rendbe lehet tenni egy több hangra kiterjedő artikulációs zavart, mert az már logopédiai munkát igényel, de talán meg lehet előzni, ha korán elkezdünk a problémával foglalkozni.
Az alább következő ajak- és nyelvtornán alapuló játékokhoz nem kell még a gyermeknek beszélnie, tehát megkésett beszédfejlődés esetén is alkalmazhatók. Amit elérünk vele: a gyermekben tudatosulnak azok a mozgások, amelyeket a szájával és a nyelvével végez, noch dazu egyáltalán tapasztalatot szerez arról, hogy van neki ilyen, és hogy mi mindenre való: eszik vele, beszél vele, fúj, szív, grimaszol… etc.
Volt az egyik csoportomban egy kislány, hároméves, aki nem volt hajlandó tudomást venni a nyelve létezéséről, undorítónak találta, amikor erről beszéltem. Kénytelen voltam átmenni bohócba, és nyelvnyújtogatással meggyőzni arról, hogy milyen vicces is tud lenni az, hogy az embernek nyelve van. Kábé fél évi munkámba telt, mire a kicsi is boldogan öltögette rám a nyelvét, és ettől kezdve már nem volt probléma a nyelvtorna sem.

1. Egérmese

Volt egyszer egy kisegér. Reggel felébredt, és kinézett az egérlyukból. (Kidugjuk a nyelvet.)
Jaj, csak nem a macska van odakint? (Visszahúzzuk a nyelvet.)
De a kisegér nagyon éhes, és ki akar menni a konyhába. Összeszedi minden bátorságát, kidugja a fejét, és körülnéz. (Megint kidugjuk a nyelvet.)
Talán a polc tetején van a macska? (Nyelvet fölfelé mozgatjuk.)
Vagy az asztal alatt van a macska? (Nyelvet lefelé mozgatjuk.)
Talán jobbra futott? (Nyelvet jobbra mozgatjuk.)
Vagy balra futott? (Nyelvet balra mozgatjuk.)
Úgy néz ki, a macska nincs a konyhában. A biztonság kedvéért a kisegér még egyszer ellenőrzi. (Ismétlés)
A macska nincs a konyhában, de a kisegér még nem mer kimenni. Viszont farkaséhes lett a sok nézelődéstől. Nem maradt egy falat sajt az egérlyukban? A kisegér szétnéz.
Megnézi a felső fogsor előtt. (Nyelvvel végigsimítjuk a felső fogsort kívülről.)
Megnézi az alsó fogsor előtt. (Nyelvvel végigsimítjuk az alsó fogsort kívülről.)
Bekukkant a felső fogsor mögé. (Nyelvvel végigsimítjuk a felső fogsort belülről.)
Bekukkant az alsó fogsor mögé. (Nyelvvel végigsimítjuk az alsó fogsort belülről.)
Eldugtam volna a jobb polcra? (Nyelvvel kitoljuk a jobb arcot, és körbetapogatjuk.)
Vagy a bal polcra? (Nyelvvel kitoljuk a bal arcot, és körbetapogatjuk.)
Miután a kisegér minden zugot átnézett, megnézi a titkos rejtekhelyet is. (A gyerekek itt maguk keresnek egy titkos zugot a szájukban, és vagy elárulják, vagy nem.)
Nahát, mit talált a kisegér? (Kapnak egy darab kekszet vagy mazsolát.)

2. Játékok szívószállal

- Asztalnál körbeülni és vattagolyót fújni egymásnak (nem szabad lefújni az asztalról)
- Apró papírfecniket (kukoricapelyhet, mazsolát) felszívni és egyenként dobozba tenni
- Szívószállal buborékot fújni vízbe

3. Ajaktorna

- Ajkakat kirúzsozni és papírra lenyomatot készíteni (nem csak lányoknak)
- Szívószálat, ropit, spagettit felső ajkakkal megtartani
- Arcot beszívni, felfújni

- Gumimacit, mazsolát vagy corn flakes-t ajkakkal felvenni (kéz nélkül)

- Ropit enni kéz nélkül: ajkakkal behúzni (ugyanez főtt spagettivel: beszívni)

4. Nyelvtorna

- Csettinteni (lovacskát játszani)
- Ki tudja megnyalni az orra hegyét?
- Nyelvet kidugni és mind a négy irányba mozgatni (jobbra, balra, föl, le)
- Nyelvvel az egyik majd a másik arcot kidudorítani, felváltva (minél gyorsabban megy, annál jobb)

- Alsó és felső ajkakat nyelvvel végignyalni
- Nyelvvel gumimacit, mazsolát vagy corn flakest felvenni
- Nyelvvel az alsó és felső fogsort végignyalni (mintha fogat mosnál), kívül is, belül is

5. És egy nagyon fontos szabály a végére 

Minél előbb le kell jönni a cumiról és társairól. Egészen kicsi gyermekeket meg lehet már tanítani pohárból inni, pár hónaposakat is. A pohárból ivás és a kanálból evés a „helyes nyelvmozgást” erősíti, és megelőzhető vele a „nyelvlökéses nyelés” kialakulása. (Nagyon egyszerű a különbség: a nyelvlökéses nyelésnél a gyermek gyakorlatilag kanalazza hátrafelé az ételt a nyelvével, aminek az eredménye az, hogy több kerül belőle az ingecskére és az földre, mint a nyelőcsőbe. A helyes nyelvmozgásnál a nyelv felső része felpúposodik, és mint egyetlen nagy hullám tolja hátrafelé az ételt a nyelőcsőbe.)

Könyv- és társasjáték-ajánló:

A csend is a beszéd része – Avagy a kivárás nyelvi stratégiája

Gyakran előfordul, hogy képeskönyv-nézegetés közben felteszek egy kérdést a gyerekeknek a csoportban, például hogy „Odanézz, mit csinál itt ez a maci?”, és őrült nagy szemeket meresztek hozzá, hogy hűha, meg különben is, és szinte hallom, ahogy kattognak a kerekek a kis agyakban, és keresik a gyerekek a megfelelő szót, mire hátulról az egyik kolléganő türelmetlenül bedobja a választ. Ilyenkor én is mérgesen nyelek egyet, és tökéletesen megértem a gyerekek csalódottságát, mert ők is tudták a választ, csak nekik sokkal több idő kell ahhoz, hogy megtalálják a szót, amelyet keresnek. A mentális lexikonukban ott van, mert naponta elhangzik körülöttük, sokszor nem kell mást tenni, mint kivárni, hogy megtalálják. Első nyelv (anyanyelv) és második nyelv esetében is így van ez.

Ám miközben a második nyelvnél türelmesebben vár az ember a beszéd megindulására (hiszen ha nincsen akadálya az anyanyelvi beszédfejlődésnek, akkor mást nem is nagyon lehet tenni), az anyanyelvi beszéd késésekor hamarabb aggódni kezd. Ezért indítottam sorozatot arról, hogy mivel lehet segíteni a megkésett beszélőket otthoni környezetben.

Az előző posztomban a spontán beszéd szerepéről írtam (Mondd szépen:ma-ma!), most viszont ennek az ellentéte, a hallgatás és a kivárás kerül a fókuszba. Csendre azért van szükség, mert azzal teremtünk lehetőséget és alkalmat gyermekünknek a beszédre. A csend a beszéd helye lesz ilyenkor, és ezt ekként is kell közvetítenünk feléje. Ha például a hintázást verssel vagy mondókával kísérjük, mondjuk, úgy az ötödik alkalommal hirtelen hallgassunk el egy könnyebb szó előtt, és várjunk pár másodpercet, hátha a gyermek folytatja.

1. Ha mondjuk, éppen a „Hinta palinta” kezdetű nótát énekeljük, akkor a „hintázik a…” résznél hallgassunk el, és hagyjuk, hátha kimondja a gyermek a saját nevét, amelyet amúgy is sokat hall tőlünk. Később, ha a neve már jól megy, el lehet hallgatni korábban is, mondjuk, már a „hintázik” előtt, hátha kibukik egy „intász” vagy valami ehhez hasonló hangsor. Ugyanezt a merényletet el lehet követni a „Zsipp zsupp, kenderzsupp” kezdetű mondókával, de akár olyan egyszerű szóösszetétellel is, mint a „Hóóó… rukk!”

A kivárás közben nagyon fontos, hogy mindig nézzünk a gyermek szemébe, és kísérjük élénk arcmimikával a csendet (kerek szem, kíváncsian felvont szemöldök, ösztönző mosoly etc.), hogy ezzel is jelezzük gyermekünk felé, hogy most ő következik, ha akarja. Ha nem akarja, ha nem mondja, akkor természetesen fejezzük be mi magunk a mondókát, és ne éreztessük vele, hogy valamit nem jól csinált.

2. Ha a reggeli rutinhoz már hozzátartozik a nyelvvel kísért öltözködés, vagyis mindig szépen felsoroljuk gyermekünknek, mit hová húzzon fel (ami több szempontból hasznos művelet, már akkor megérte, ha a kisnadrág nem a fején köt ki), idővel itt is be lehet vezetni a kivárás technikáját, és például a zoknit meglóbálni a gyermek orra előtt, hogy ő mondhassa ki a szót.

3. Kipróbálhatjuk még a konyhában is, mondjuk, reggeli előkészítése közben, az asztalterítésnél a különféle ételekkel, italokkal, evőeszközökkel, tányérokkal, poharakkal etc. Fontos, hogy ne szókikérdezés legyen a játékból, hanem maradjon játék: csak akkor próbálkozzunk ezzel a stratégiával, ha látjuk, hogy a gyermek figyel, ott van, segít nekünk, vagy éppen velünk együtt tevékenykedik. Ilyenkor sorban mondjuk a tárgyak nevét, melyek az asztalra kerülnek. Egy hét után már eljátszhatjuk, hogy egyet a konyhapulton felejtünk. A gyermek nyilván kérni fogja. Biztos eleinte mutogat majd, vagy valamiféle hangot ad, de ha türelmesen ismételjük nap mint nap a rutint, előbb-utóbb ki fog bukni a várva várt szó.

A kivárás stratégiája akkor tud jól működni, ha már sokat hallott szóra várunk gyermekünktől, azt próbáljuk előcsalogatni. Olyan ez, mint a regényekben a feszültségnövelés: egy jó értelemben értendő, kellemes érzelmi feszültséget jelent. Ha a gyermek élvezi a közös játékot, a tetőponton egy kicsit abbahagyjuk, és várjuk, hogy a gyermek reagáljon. Kommunikációt kezdeményezünk ezzel.

4. Jó játék még a buborékfújó is. Minden gyerek imádja. Fújjunk néhányszor buborékot, majd jól rácsavarva a tetejét, tegyük le a földre a tégelyt, és várjunk a gyermek reakciójára. Ha odahozza a buborékfújót, és „odadugja az orrunk alá” némi hangadás kíséretében, akkor nagyon fontos, hogy rákérdezzünk: „Fújjam még?” Ha csak bólint, próbáljuk meg még egyszer: tegyük vissza a földre a buborékfújót, és várjunk. Túl sokáig nyilván nem érdemes folytatni, elég maximum egyszer vagy kétszer eljátszani, nehogy a gyermek túlságosan is felhúzza magát rajta, hiszen nem ez a célunk.

Egy biztos: nincs jobb motiváció a gyermeki beszédre, mint a játék akarása. Az oviban is ezt látom. A még nem beszélők első szavaikat nem reggeli közben mondják ki („Kérem a sajtot.”), még csak nem is a foglalkozások alatt („Én tudom! Ez egy katicabogár!”), hanem mindig akkor, amikor szeretnének egy-egy játékot maguknak megkaparintani, és ilyenkor kikerülhetetlen a kommunikáció, lévén egyik óvoda sem támogatja intézményes keretek közt az utcai harcot.

„Mondd szépen: ma-ma!” – Avagy az első számú kommunikációgyilkos

A gyermek első szavai közt rendszerint ott a „mama”, „apa”, „papa” és a „baba”, és bár a szülők között ilyenkor megindul némi rivalizálás a „mama” és az „apa” előfordulási gyakoriságáért, a valóság ennél sajnos kiábrándítóbb, ugyanis nem a szeretet mértékéről van szó, hanem a hangzók elsajátításának sorrendjéről. 

A gyermek a szánkról olvasva tanul, és mivel eleinte csak azt képes meglátni, ami kívül történik, elsőként az ajakhangokat kezdi el utánozni (B, P, M). Vannak persze kísérletező kedvű babák, akik meglepő módon Dzs-t, Gy-t, Ty-t és mindenféle egzotikus nyelvek hangjait is produkálják, szavakba illesztésük azonban egyáltalán nem, vagy csak jóval később következik be. Vagyis hangként produkálják, de nem fogják egyhamar kimondani, hogy „gyertya” vagy „dodzsem”. Elsőként az ajakkal képzett hangokból formádnak szavak, ezért jön korábban a „(n)em” is a kelleténél, sokszor még a dackorszak előtt (ám ezzel már erősen motiválva az életérzést), mert az „igen” jóval bonyolultabb szájmotorikát feltételez, elsősorban a G miatt.
A megkésett beszédfejlődésű gyermek esetében ugyanígy történik minden, csak később indul meg a hangprodukció és a szavakká formálás.

A korrektív visszacsatolás

Amit fontos észben tartani: első lépésben a kommunikációt kell motiválni, nem a beszédhelyességet. Semmi esetre sem szükséges tehát direkt módon korrigálni az első szavak eltérő alakját, a gyermek ugyanis egy-két szótagos szavakkal kezdi a beszédet, tehát ha például ki akarja mondani azt, hogy „póniló” vagy „kukásautó”, akkor abból rengeteg variáció születhet. Lehet belőle rövidített szóalak (po, ku), ugyanez megkettőzve (popo, kuku), lehet összevont szóalak (kuto) és lehet hangcserével létrejött szóalak (nopi). A szülő feladata ilyen esetben kettős: először is meg kell állni a kísértést, hogy sárkánnyá váljunk gyermekünk mellett, és korrigálni kezdjük: „Mondd szépen: ku-kás-au-tó!” Nem fogja, mert még nem képes rá, viszont ezzel a nyelvi magatartással jó eséllyel alakítunk ki gyermekünkben kudarcérzést, amivel kizárólag hátráltatjuk a beszédfejlődésben. Ehelyett egyszerűen ismételjük meg a gyermek által valamilyen formában kimondott szót helyes alakban, mindenféle komment és hozzáadott hangszín nélkül: „Igen, ott egy kukásautó.” Mert tőlünk tanul, mi vagyunk a minta, és erre rendszerint csak akkor jövünk rá, amikor elhangzik gyermekünk szájából az első (amúgy tüneményesen selypített) szitokszó. Amivel egyébként nincsen semmi baj, mert véleményem szerint nem a szitokszó létezését kell eltitkolni gyermekünk elől, hanem arra kell megtanítani, hogy milyen körülmények között és hogyan használható ez a kiváló hatékonyságú nyelvi feszültséglevezetés (és hogy például vezetés közben miért is elkerülhetetlen).

Egy biztos: a megkésett beszédfejlődésnél kettőzött erővel kell jelen lenni a gyermekkel való kommunikációban, és minden megnyilvánulását meg kell erősíteni a helyes alak megismétlésével, illetve bővítésével. 

Például:

Gyermek az ablakra mutat.

-- É.
-- Légy. Ott egy légy.
Gyermek a kezével repdes.
-- Je.
-- Igen, a légy repül. Van szárnya, és azzal repül.

Az első esetben csak a szó helyes alakú megismétlése a hangsúlyos („légy”), a második esetben már két plusz infóval is bővül a mondat („szárny” és „repül”), hogy a gyermek szókincse bővüljön. Nyilvánvalóan nem érdemes körmondatokat szőni a légy köré, annyira nem is érdekes állat (ráadásul előbb-utóbb úgyis leütjük), de egy plusz infóval mindig érdemes próbálkozni, mert bár nem látszik, de minden szó beépül a gyermek szókincsébe, és előbb-utóbb újra napvilágot lát majd. Ha a gyermek nem hagyja ott azonnal a témát, bátrabb szülők megpróbálhatják továbbvinni a repüléstematikát, és még egy-két állatot felsorolni/megmutatni a gyermeknek, amely repül (madár, pillangó). Természetesen érdemes ilyenkor karokat lengetve körül is repkedni a szobában, hogy mozgással is 
megerősítsük a szó jelentését. 

Legközelebb a kivárás technikáját mutatom be mint a kommunikáció egyik motorját, mert szülőként én is sokszor beleesem abba a hibába, hogy a gyermek helyett beszélek, holott nem engem kérdeztek.

A spontán beszéd szerepe a logopédiában

Egyre több édesanya fordul hozzám segítségért, mert gyermeke három évesen még nem beszél. A megkésett beszédfejlődésről írtam már posztot (Megkésett vagy akadályozott beszédfejlődés?), ezért arra gondoltam, hogy ezt kiegészítendő sorozatot indítok arról, hogy miként lehet a beszéd megindulását otthoni környezetben támogatni.

A megkésett beszédfejlődésnek számos oka lehet, én most arra az esetre koncentrálva szedem össze ötleteimet, amikor nem a gyermek mozgásos, szenzoros vagy értelmi fejlődése akadályozott valamilyen formában, hanem például a kommunikációban ingerszegény környezet, vagy egyszerűen csak a gyermek habitusa miatt késik a beszéd megindulása.

Az egyik legelső dolog, amelyen érdemes elgondolkodni a megkésett beszédfejlődés esetében, az a családi minta. Mennyit beszélgetünk egymással otthon? Mit lát a gyermekünk? Beszélgetünk egymással? Beszélgetünk vele? Beszélgetünk a kutyával, a macskával, az aranyhallal? Felhívjuk telefonon a nagymamát, nagypapát, unokatesót, nagybácsit, barátnőt, és hosszú percekig lógunk vele a telefonon élményeinket megosztva? Mert ezek azok a minták, melyeket gyermekünk is követ. Ha nincsen körülötte beszéd, őt sem motiválja majd semmi arra, hogy kommunikáljon.

A családi környezetben zajló beszélgetés, a spontán beszéd a legerősebb kommunikációs minta a gyermek előtt. Járhat logopédushoz, pszichoterápiára, színjátszó körbe, semmi sem hat rá úgy, mint az otthoni minta.

Az ideális környezet természetesen a klasszikus olasz család lenne, amelyik minden este leül az asztal köré, és két falat spagetti közt, vagy éppen teli szájjal, egymás szavába vágva, élénken gesztikulálva osztja meg a többiekkel az élményeit, de ezt választani sajnos nem lehet, oda születni kell.

A közös evésnél azonban nincs jobb alkalom a spontán beszélgetésre, és ezt mindig be lehet építeni a napba, akár reggel, akár délben, akár este.  

1. Beszélgetés otthon

Gyakorlatilag mindegy, hogy miről, bármiről, ami a gyermeki fülnek megfelel, a lényeg a modellálás: BESZÉLGETÜNK EGYMÁSSAL.

2. Beszélgetés a gyermekkel

Joggal ellenkezhetnek, hogy „de hát hogyan beszélgessek vele, ha még nem beszél?”. Bár a gyermek még nem beszél, de már kommunikál, és a beszédfejlődésében azzal segítjük a legjobban, ha teljes értékű partnerként kezeljük: amíg nem tudja magát nyelvileg kifejezni, addig mi mondjuk ki helyette azt, amit közölni akar. Ez egy teljesen bevett nyelvi stratégia, mi még a macskát is szinkronizáljuk, minden valószínűséggel ezért nyávog állandóan – our mistake!

Amíg gyermekünk nem beszél, addig is lehet vele beszélgetni, mert számos nem nyelvi módon kommunikál: arckifejezéssel; azzal, ahogy ránk néz; hogy hangokat ad ki, ha tetszik/nem teszik valami, vagy akar/nem akar valamit; és nyilván élénken gesztikulál. A legegyszerűbb, ha leülünk szemben vele a földre, vagy az asztalhoz, és elmeséljük neki a napunkat.

Amit fejleszt: figyelem és beszédértés, artikuláció (hiszen nézi a szánkat), mondatformálás, szókincs.

3. Beszélgetés a gyermekkel közös tevékenység közben

Ez nagyjából ugyanaz, ami fentebb, csak játék, rajzolás, gyurmázás etc., vagyis valamilyen nyugodt és ülve kézzel végezhető tevékenység közben. Akkor érdemes közös tevékenység közbeni beszélgetést kezdeményezni, ha a gyermek nehezen ül meg egy helyben, és le kell kötni valamivel a figyelmét. Fontos, hogy közösen játsszunk és barkácsoljunk, ne csak nézzük, ahogy ő alkot.

Amit fejleszt (a fentieken kívül): motorikus képességek, utánzás.

4. Közös filmnézés a gyermekkel és beszélgetés a látottakról

A filmen látott dolgokat egy kisgyermek még nehezen tudja egyedül feldolgozni, nagy különbség van ugyanis a látott és az olvasott történet feldolgozása között. Az olvasott (felolvasott) történetet a gyermek saját maga képzeli el, maga alkot képeket hozzá, és ez az átalakító folyamat az agyban számos idegpályát összeköt, miáltal a történet több területen is feldolgozottá válik (logikai, érzelmi, nyelvi). A filmek ezzel szemben kész képeket közvetítenek, így sok folyamat kimarad a feldolgozás során, és a képek talajtalanul lebegnek a gyermek fejében, ezért sokszor rémálmokat is okoznak. Kísérletek bizonyítják, hogy az olvasott történetek után kevesebbet álmodnak rosszat a gyermekek, mint a filmek után. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne nézzenek filmet, hiszen a vizuális kultúrájuk fejlődéséhez erre is szükségük van: képek alapján történetet összerakni. Az azonban elengedhetetlen, hogy amíg önállóan nem képesek rá, addig segítsünk nekik benne: filmnézés után beszélgessünk a gyermekkel arról, hogy mit látott, hogy mi történt, és hogy mit érez.

Amit fejleszt: történetmesélés, szerialitás (sorrendbe rakni történéseket), érzelmek nyelvi kifejezése.

5. Esti beszélgetés a gyermek napjáról

Ez több szempontból is hasznos azon kívül, hogy a közös étkezések után ez a második legjobb alkalom a beszélgetésre: a gyermek aludni készül, jó esetben nyugodtabb, mint előtte volt a nap folyamán, kellőképpen fáradt is talán, és szüksége van arra, hogy a napi történéseket feldolgozza: a felkavaró érzelmeket csillapítsa, a konfliktusokat elsimítsa. Ha még nem beszél a gyermek, mi is elmondhatjuk helyette, hogy miből állt a napja, mit csinált, kivel és mit játszott, mi volt a legvidámabb pillanata etc.

Összefoglalva: Ha csak annyit teszünk, hogy felpörgetjük a kommunikációt a családban, és visszaveszünk az egyoldalú kommunikációs eszközök otthoni használatából, már sokat tettünk azért, hogy támogassuk gyermekünk beszédének megindulását. Váljunk kommunikációs mintává! Mert a gyermekek nem azt teszik, amit mondunk nekik, hanem azt, mit mi csinálunk.

És végül kedvenc Vekerdy-gondolatom a témához:

 „…azt hiszem, nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint. Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek. Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is.”