A presszókávés üvegpohár esete a logopédiával 

Amióta az eszemet tudom, édesanyám lépten-nyomon azzal dicsekedett, hogy „az én lányom már féléves korában pohárból ivott.” Sokáig hittem, hogy ez csak egy urbánus legenda, ameddig meg nem született a fiam, és be nem köszöntött az első igazán forró nyár a globális felmelegedés történetében. A két hónapos fél óránként megszomjazott, az orvos azonban belém verte, hogy etetni márpedig csak háromóránként szabad, amivel teoretikusan nem is volt baj, de hát mindenki tikkadt a harmincnyolc fokban, ezért a szoptatások között vízzel itattam. De nem ám csőrösből, hanem abból a kis presszókávés üvegpohárból, amelyből egykoron én is ittam, és amelyet édesanyám rám hagyott. Legnagyobb meglepetésemre működött. Ment ugyan a víz mindenhová, de jutott a gyerek szájába is elég, és attól kezdve nem volt kérdés: féléves korára pohárból fog inni ő is. 

A beszéd az evéssel kezdődik

1. A beszédtanulás az evéssel/ivással kezdődik, hiszen a szájizmokat használjuk a beszédhez is, és ha az egyik nem megy, akkor nagy valószínűséggel a másikkal is gondok lesznek. Ha az újszülött a világra jön, enni kezd el először, mielőtt beszélni kezdene. És úgy fog beszélni is, ahogyan enni kezdett. Önállóan, kézzel-lábbal – vagy nagy szemekkel várva, hogy a falat a szájába hulljon. És rajtunk áll, hogy melyiket választjuk.

Az első érzékszerv, amelyet a baba akarttal használ, a szája. A látás és a hallás akaratlanul történik vele. De a szándékolt megismerés első otthona a száj: mindent a szájához emel, letapogatja, kóstolgatja. Az a jó, ha ezt hagyjuk. Ha állandóan az a reakció, hogy „fúj, koszos”, akkor elmegy tőle a kedve és egy nagyon fontos korai tapasztalatszerzéstől esik el. Igyekezzünk inkább olyan környezetet teremteni, hogy ezt elkerüljük. Hadd vegyen a szájába minél többféle anyagú és formájú játékot, dolgot. Lehet az egy ártalmatlan fakanál, vagy egy tisztára mosott, kis fedő a konyhából, egy műanyag pohár, kanál, gyakran mosott rongyok, fajátékok, műanyag lapozgatók. Az már az anyai idegrendszertől függ, hogy a kertben, játszótéren mit engedünk meg neki kóstolni. Mert fog. Ott is.

A pohárból ivásra azért jó nagyon korán, már csecsemőkorban megtanítani a gyermeket, mert amellett hogy rengeteg költséget megspórolunk vele, megszokja a gyermek a helyes nyelési technikát (a nyelvhát feldomborítását), ami elengedhetetlen a beszédhangok produkciójához. A nyelvlökéses nyelést (vagyis a nyelvheggyel való hátralökést) alkalmazó gyermekek se enni, se beszélni nem tudnak rendesen, és speciális terápiára szorulnak. Érdemes ezt megelőzni a helytelen étkezési szokások minél előbbi felszámolásával: a kizárólag pürésített ételek fogyasztásával, az állandó cumizással és a szoptatási korszak utáni cumisüvegből etetéssel.

2. Amint képes a gyermek kézzel fogni és szilárd ételt fogyasztani – ami akadályozatlan fejlődés esetén akár már tíz hónapos kortól lehetséges –, adjunk a kezébe ártalmatlan rágcsálnivalókat: a legjobbak a könnyen porladó és pépesedő ételek, mint például a kifli és az alma. Egy éves korára teljesen elhagyható a pürésített ételek kategóriája, és jöhet a kis darabos ételek korszaka: a villával szétnyomott krumpli és apró kockákra vágott husi.

Ami a beszéd szempontjából fontos, az egyrészről az ízlelés mint tapasztalatszerzés, az ajkakkal és a nyelvvel történő érzékelés, az ízek, formák, halmazállapotok megkülönböztetése; másrészről pedig a szájizmok dolgoztatása. Ha csak pürét kap a gyermek, nem tanul meg rágni, és gyengék lesznek a szájizmok a beszédhez is. Ha csak pürét kap a gyermek, ellustul ez az érzékszerve, és nem tudja majd szépen artikulálni a hangokat, mert nem elég mozgékonyak az ajkak és a nyelv. A pürével nincs sok feladat, azt csak nyelni kell, de a szilárd falatot forgatni kell a szájában, ide-oda tologatni, fogakkal megőrölni, nyelvvel összenyomni stb.

Van egy kisfiú az óvodámban, aki élénken kommunikál, imád beszélni, fantasztikus történeteket talál ki nem létező kistestvérével közös kalandjaikról, de nagyjából ennél többet nem is értek meg az egészből, annyira artikulálatlanul ejti a hangokat. Kérdeztem, jár-e logopédushoz, jár. Hm. És mit eszik, jött a következő kérdés. Mert az óvodában alig valamit, azt is órákig. Megfigyeltem: nem rág, inkább nyammog, a leves soha nem fogy el, a zöldségek és a saláta tőle ott fonnyadhat évekig a tányérján, a tejbegríz viszont gyorsan lecsúszik. Aztán kiderült, hogy amikor az édesanyja érte jön, akkor a kisfiú azonnal a mamája táskájához rohan, mert abban lapul a cumisüveg a finom meleg-cukros tejjel. A kisfiú öt éves. Tavaly nyár elején ültünk le a mamájával beszélni az szilárd ételek bevezetéséről. Azóta sokat tisztult a kisfiú beszéde, láthatóan rág, és noha még unszolni kell, és a mamája táskájában is lapul mindig egy pizzaszelet, az otthoni egészséges étkezéséről már nem tudunk gondoskodni. Azóta viszont megértem a történeteit, és mivel közben ötéves lett, végre a karmaim közé kaparintottam fejlesztésre.

3. Aztán jön a kanál korszaka. Sok szülő tanítja meg gyermekét már egészen kicsi korban kanállal enni, ami nagyon jó dolog, mert fejleszti a kézügyességet (étel kikanalazása a tálból) és a térbeli tájékozódást (szájba történő bevezetése, mondjuk, az orr helyett). De semmiképpen ne hagyjuk el a kézzel evést. Sőt, két éves kortól kifejezetten hasznos bevezetni napi egy játékos étkezést, ahol nyelvvel kell felszedni a tányérból a csokigolyót, vagy szívószállal kivenni a dobozból, és egyenként a tányérra rakni, majd onnan kifújni, és egyáltalán: szívószállal inni, italba buborékot fújni. Tudom, hogy maszatol asztalt, terítőt és gyereket, és játszásba fullad az evés, de megint csak rajtunk múlik, hogy ezt hogyan vezetjük be. Állandóan mindenhol, vagy egy adott időpontban és szűk családi körben. Ezek a játékos evésgyakorlatok a beszédfejlődést segítik, a szép artikulációt, tudatosítják és ügyesítik az ajkak és a nyelv mozgását. Amúgy nem biztos, hogy a gyermeknek kedve van együttműködni a beszédfejlesztésben, és a „Gyere, kicsim, gyakoroljuk azt a nyomorult S-t” mondattól valószínűleg a másik irányba fog futni – joggal. De melyik gyermek mondott már nemet egy kis csokigolyóevésre? Amely nyilván helyettesíthető mézes felfújt biotönkölyszemekkel is, ha azt akarjuk, a lényeg, hogy evéssel erősítse a beszédszerveit.

És végül egy nagyon fontos összefüggés az evési szokások és a beszédfejlődés között, amely leginkább a társas viselkedést szabályozza és a gyermek nyitottságát készíti elő a kommunikációra.

Mindenképpen kerüljük az evést tévénézés közben (teljesen más ügy a pattogatott kukorica családi mozizáskor), valamint a kiskanállal rohangálást a játszó gyermek után – ez senkinek sem jó, de legkevésbé a gyermeknek, mert elrontja evési szokásait, és hátráltatja beszédfejlődését (hogy a többi rossz szokás kialakításáról már ne is beszéljünk).
Ehelyett üljön le az egész család az asztalhoz minden nap legalább egyszer, és hétvégén többször is. A családi étkezések fontos rituálék, ám a legkevésbé az evésről szólnak. A közös étkezés lehetőség a kommunikációra, az a hely és az az idő, ahol mindenkire figyelnek, amikor mindenkit meghallgatnak. Ha az ilyen alkalmak a gyermek életében rendszeressé válnak, akkor a gyermek beszédfejlődése látványosan és garantáltan megugrik, az egészséges étkezési szokásokat pedig egyszerűen csomagban kapjuk vele, nem kell külön dolgozni rajta.  

Rendhagyó nap az óvodában: a Nyitott Ház

Kosztümpartit rendeztünk az óvodában, és ennek okán -- ha már kibújunk a bőrünkből (és belebújunk valaki vagy valami máséba) -- legyen az egész nap merőben új és szokatlan, próbáljunk ki valami egészen mást, mint a hagyományos óvodanap, legyen más a tér-, és legyen más az időbeosztás.

Fogtuk magunkat, és a csoportszobák mindegyikét más és más tevékenységre rendeztük be. Volt büfészoba, ahol a gyerekek kedvükre ehettek-ihattak, és az asztalra rakott ételekből-italokból szabadon válogathattak. Volt táncszoba, ahol gyerekdalokra rázhattak, felváltva lassú és gyors számokra, félhomályban, lampionok társaságában. Volt tornaterem ügyességi játékokkal felszerelve. Volt színezőszoba, amely a legcsendesebb tevékenységet garantálva egy pihenősarkot is felkínált a gyerekeknek. Volt barkácsolószoba, ahol apró kis projektekkel készültek a pedagógusok, illetve itt ült egy sminkes is az asztal mellett, aki a gyerekek kosztüméhez passzoló arcot festett nekik. És volt az érzékek birodalma, ahol én vártam a kíváncsi gyerekeket, és ahol minden érzékszervüket próbára téve kísérletezhettek kedvükre.

Lehetett hallás után memoryt játszani. A kis fehér dobozokban párosával különféle anyagokat rejtettem: darált kávét, lencsét, babot, apróra vágott szívószálat, sót, papírfecniket. Otthonra kindertojás-dobozokat ajánlok megtölteni, ha nincsen más doboz kéznél.

Lehetett illat-memoryt játszani: illatpárokat találni. Gyümölcs- és virágillatokkal dolgoztam. A megnevezésük már csak hab volt a tortán, éppen elég feladatnak bizonyult párokat találni. A gyerekek szaglószerve ritkán van kitéve fejlesztő feladatoknak, pedig nagyon kényes ám. A legtöbb étel visszautasítása az illatának köszönhető, már ott eldönti a gyermek, hogy meg akarja-e enni, vagy sem. Érdemes többször szagoltatni velük ételeket és virágokat.

Lehetett gyümölcsöket kóstolni bekötött szemmel. Ez volt a harmadik legnépszerűbb stáció a szobában. A kiwi és az ananász kivételével a gyermekek minden gyümölcsöt azonnal felismertek, amire természetesen roppant büszkék voltunk. A jelek szerint működik az egészséges ételekre nevelés programja is.









A második legnépszerűbb stáció a tapogatós memory volt. Két játék közül is választhattak a gyerekek. Én különböző anyagokból apró kis korongokat készítettem a számukra, a kolléganőm viszont gombokból készítette el ennek egy változatát. A feladat ugyanaz volt. Bekötött szemmel párokat találni.

És a legnépszerűbb stáció az Érzékek utcája volt (erről már írtam itt: Az Érzékek Utcája), ahová sajnos nem mindenki juthatott be, mert az utca több időt vett igénybe gyermektől, pedagógustól. Ketten kellettünk hozzá: egyikünk egyesével végigkísérte a bekötött szemű gyerekeket az utcán, másikunk a végén várta, letörölte a lábát, és meghallgatta a benyomásait. Az én utcámban most a következő anyagok voltak: ugrálókötél, vattakorong, legóalaplap, alufólia, fagyöngy, hullámpapír, kinetikus homok, borotvahab, víz.





Az érzékeket igénybe vevő bármilyen játék és tevékenység azt a részét fejleszti az agynak, amely igen közel áll a nyelvi központokhoz, ezért észrevétlenül fejleszti azokat is. Logopédiai terápiámnak mindig része egy-egy érzékszerv középpontba állítása, kitűnő belemelegítő játékok ezek.

A Nyitott Ház koncepcióját egyre több nyitott szellemű óvoda alkalmazza. Lényege a gyermekek önállóságának fejlesztése, és az önálló tevékenységre való nevelés. A gyermek maga választhatja ki, mivel akar foglalkozni, kivel akar játszani, és a pedagógus ebben támogatja. Ez az óvodakoncepció is tartalmazza a rendszerességet és a közös foglalkozásokat, de jóval nagyobb teret ad a saját tevékenységnek. Óvodától és pedagógusoktól függ aztán, hogy káoszba fullad-e. Nálunk a három óra soknak bizonyult, de két órán keresztül nagyon jól működött: a gyerekek hangyaként vándoroltak egyik szobából a másikba, és szorgalmasan gyűjtögették a matricákat, melyeket egy-egy szoba meglátogatásakor kaptak. És ebéd után mindegyikük aludt, mint a tej, még a legélénkebb duracellnyuszik is.

Suttog a fenyves – Az S-terápia rejtelmei

Az S hang elsajátítása kisgyermekkorban szokott némi gondot okozni, a leggyakoribb beszédhibák egyike a pöszítés, amikor a kiscica még kiszisza és sapka szapka. Igazából nagyon bájos korszak ez, én egy kicsit mindig bánom, amikor elmúlik, de az S-nek sajnos susognia kell, nem pedig sziszegnie. Az elsajátítás azért sem könnyű, mert nem elég, hogy szépen csücsörítünk, a nyelvünknek is hátrébb kell húzódnia, nem maradhat a fogak között/mögött, és ez az, amit kisgyerekeknek nagyon nehéz akár elmagyarázni, akár a nyelvüket erre a nyelvállásra rászoktatni. A fiam például fél évig fütyült minden S-nél, mert a lapos nyelv helyett ő felpöndörítette, és ettől aztán sípolt, mint Thomas a kis mozdony. Mi meg dőltünk a nevetéstől, mert minél jobban belemelegedett a beszédébe, annál jobban fütyült/sípolt. Szép időszak volt, aztán hirtelen elmúlt.

A logopédus ilyen esetben két dolgot tehet. Megfeszülve dolgozik a helyes ajak- és nyelvállás kialakításán és a célhang artikulációján; vagy a gyermek egész habitusát figyelembe véve játékos gyakorlatokkal felkészíti az ajkakat és a nyelvet a helyes mozdulatsorra, hogy ha majd odajut a gyermek, akkor minden a helyére kattanjon, és megszülessen a szépen susogó S.

Én az utóbbit preferálom, ezért kedvenc bloggerem ötletét alkalmazva (Gyereketető) előkaptam egy nagy kartonlapot, ahol kellett, bevágtam, ahol kellett, összehajtottam, végül lett belőle egy mappa, amelyet Annamarival hétről-hétre bővítünk különböző játékokkal. Elneveztük S-mappának, Annamari szépen feldíszítette az elejét, és pedig gondoskodtam a belekerülő játékokról. Végül pedig engedélyt adott arra, hogy a mappáját lefotózzam és a fotókat közkinccsé tegyem.

Mik kerültek eddig az S-mappába?

– Kis borítékokban képek a hangdifferenciáláshoz „S vagy SZ”.
– Egy képes feladatlap a „Hol hallod?” játékhoz, ehhez a fiam épített egy kis legóvonatot három kocsival, és Annamari oda teszi be a színes kis pomponokat, ahol az S hangot hallja: az első kocsiba, a középső kocsiba vagy a végén lévő kocsiba.
– Egy színes toll a fújáshoz, a cél ugyanis az, hogy a tollat az S hang artikulációjával minél messzebbre repítsük.
– A helyes ajakállást (csücsörítést) rúzslenyomatokkal is gyakoroltuk, hogy Annamari lássa a száját, mennyire szépen csücsörít. (Sokkal izgalmasabb, mint a tükörbe bámulás!)
– Társasjátékok fújás gyakorlásához: az egyikben sárkányokat kell eregetni, lehetőleg minél messzebbre; a másikban a kisegeret kell eljuttatni a sajthoz, és állandóan figyelmeztetni a csendben lopakodásra (Sssssss!).
– A szóeleji S gyakorlásához kis képeket használunk, melyekkel vagy Nanu-t játszunk (Nanu), vagy kiszámolót.

Jó tudni

A hangterápia egy többlépcsős folyamat, amely minden esetben a következő lépésekből épül fel:
– Hangdifferenciálás: célhang megkülönböztetése hallás alapján más hangoktól (Mit hallasz: S-t vagy SZ-t?), célhang azonosítása egy szóban (Hol hallod?)
– Ajak- és nyelvtorna a testtudatosság/testérzékelés fejlesztéséért és a helyes artikulációért
– A hang helyes artikulációjának rögzítése
– A hang szótagban rögzítése
– A hang szóban rögzítése (szó elején, közepén, végén, esetenként mássalhangzó-kapcsolatban)
– A hang rögzítése mondatban
– A hang rögzítése spontán beszédben

"Jépa, jetek, modojó" 

Betekintés az raccsolók terápiájába

Vannak hangok, amelyek elsajátítása nélkül rendkívül kínos helyzetben találhatják magukat gyermekeink. Ha nem megy a répa, retek, mogyoró, nagy kaland, de ha a „francba!” helyett egy „fhancba!” bukik ki a szájukon, mennyire lesznek hitelesek anyanyelvi környezetben otthon, Magyarországon? Mert szerintem a szitkozódás raccsolva nem hiteles. Osztrák logopédus kollégám például igen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az S hang minél előbb meglegyen a gyermek hangzókészletében, hogy a „sájsze”-t rendesen ki tudják mondani, és ne legyen belőle „szájsze”, mert az milyen már. Az megint más kérdés, hogy ki hogyan áll a szitkozódás kérdéséhez, de valljuk be, előbb-utóbb ez a döntés is kicsúszik a kezünkből, és akkor a legjobb, amit remélhetünk, hogy legalább hiteles lesz a gyermekünk.

Melyik R-t tanulják meg gyermekeink német nyelvterületen?

Német nyelvterületen a magyar anyanyelvű gyermek néha bizony előbb sajátítja el az uvuláris (vagyis torokban, nyelvcsappal képzett) R-t, és ad ki tüdőbeteg dinoszauruszokat is megszégyenítő hangokat, mint a nyelvheggyel pörgetett, magyar R-t, illetve tanulja meg lenyelni a szó végén (és lesz a „Péter”-ből „Péta”). Ráadásul az R általában az egyik legutolsó hang, amelyet a gyermek elsajátít, néha csak 5-6 éves kor táján történik meg. És ha van alternatíva, akkor bizony ki is maradhat, hiszen az uvuláris és a lenyelt R képzése sokkal egyszerűbb.

Gyakran keresnek meg édesanyák azzal, hogy szeretnék, ha gyermekük megtanulná a magyar, nyelvheggyel pörgetett R-t, és én csak helyeselni tudok. Ilyenkor fogunk bele az R-terápiába.

Az első és sorsdöntő kérdés a nyelvheggyel pörgetett R szempontjából, hogy milyen hanggal helyettesíti a gyermek: L vagy J?

Ha L, akkor az eset egyszerűbb, mert az L képzésében a nyelv már ott van, ahol lennie kell, a felső fogsor mögött, és jöhet a pörgetés.
Ha J, akkor kicsit bonyolultabb, mert előbb oda kell szoktatni a nyelvet az L helyére, aztán jöhet csak a pörgetés.

Van olyan is, hogy a gyermek már produkálja a torokban képzett német R-t, az a legnehezebb eset. Mert már pörget, csak nem ott, ahol kellene.

Egyik eset sem reménytelen. 

Megtanulható felnőtt korban is?

"Bahátaim, hómaiak" (Brian élete)

A jó hír az, hogy a nyelvheggyel pörgetett R minden korban megtanulható.

Volt már felnőtt esetem is, és rengeteget nevettünk. Felnőttekkel azért egyszerűbb, mert értelemszerűen fejlettebb a testtudatuk, hamarabb megértik, ha elmagyarázom, mit a feladat. Az öt-hatéves gyermeket játékosan próbálom rávezetni a helyes nyelvtartásra, mozdulatra, valamint arra a testérzetre, ami a pörgetéssel jár. Mert az bizony elsőre csiklandós. Ilyenkor is sokat nevetünk, mert fröcsög a nyál és bizsereg a száj.

A pálcikamódszer

Amikor kicsi voltam, nekem is járnom kellett R-terápiára, és a legmaradandóbb emlékem az, hogy egy pálcikát a nyelvem tartva alá megyek hazafelé és a DR-t ismételgetem. Azt hittem, ma már nem használnak pálcikát a terápián, de mint kiderült, a pálcika jó módszer, viszont sok gyermek tart tőle, amit nem is csodálok. Ugyanakkor a nyelv felső fogsor mögött tartása elsőre nehezen megy nekik. Ezért én ropival szoktam kezdeni, és bár könnyen törik, meg idő előtt megeszik, legalább nem félnek tőle, és onnan könnyebb áttérni a pálcikára, ha szükséges.

Egy R-terápia akadálytalan nyelvfejlődés esetén fél év és egy év között eredményes tud lenni.

A nyelvheggyel pörgetett R elsajátítása nem könnyű feladat, ez az a hang, amely a legnagyobb támogatást igényli. Amíg a többi hang esetében hajlamos vagyok több időt adni a gyermekeknek, addig a pörgetésnél ezt 5 éves kortól ezt már nem javaslom. Inkább időben kezdjük el a terápiát, átsegítem a gyermeket a hang, a szótag és a szó szintjén, belekezdünk a mondatszintbe, és a legtöbbször úgy siklunk át a spontán beszédbe, mint kés a vajon. Végül jöhetnek a nyelvtörők, de ezeket már otthoni környezetben szülőkkel is lehet gyakorolni.

Amit jó tudni:

Kik használnak még nyelvheggyel pörgetett R-t? Például a magyar, török, spanyol, olasz, finn, arab és portugál nyelvet beszélők. A német nyelvhasználatban a 19. században még a nyelvheggyel pörgetett R volt a domináns, és csak a 20. századtól terjedt el az uvuláris R használata, de a bajorok között még ma is hallható nyelvheggyel pörgetett R, ahogy az ausztriai Dél-Tirolban és Vorarlbergben is.

A beszéd otthona nem a logopédusnál van – A szülőtréningről

Sok a megkésett beszédfejlődésű gyermek napjainkban (erről egyszer már más összefüggésben itt: Megkésett vagy akadályozott beszédfejlődés?), aminek számos oka lehet, mivel mindegyik gyerek más. 

Egy dolog azonban, ahogy látom, minden esetben közös a megkésett beszédfejlődésű gyermekek életében, és az a technikai eszközök túlságosan is hangsúlyos jelenléte.

Ezért az én legeslegelső javaslatom  a technikai eszközök elhagyása és a nyelvi kommunikáció előtérbe helyezése. Sokan kérdezik ilyenkor, hogy de hát miért? A mai világban szükség van rájuk, mondják. Amit nem is vitatok. De csak az után, hogy a gyermek már megtanult beszélni.

Nézzük csak, miért hátráltatja a beszédfejlődést, ha a gyermek a nap nagy részét technikai eszközök társaságában tölti:

1. A technikai eszközök (okostelefon, tablet) nem kommunikálnak, hiába hívják őket kommunikációs eszközöknek. Ha felteszem nekik a kérdést, hogy mi a kedvenc színed, nem tudnak rá válaszolni. Mert az nem kommunikáció, hogy megnyom a gyerek egy gombot, és arra valamilyen vizuális vagy akusztikus effektet kap válaszként. Ez csak programozott reakció. Ez nem kommunikáció. Nem ösztönzi a gyermeket arra, hogy kifejezze magát, kifejezze az érzéseit, megossza a gondolatait.

2. A filmnézés akkor jó, ha a szülővel együtt történik, és utána beszélgetés követi: mi történt a filmben, mit érzett a gyerek, miközben nézte, stb. Ez esetben közös az élményfeldolgozás, és nincs egyedül hagyva a gyermek a rengeteg, számára sokszor érthetetlen benyomással. A filmnézésből is elég hetente egy-két alkalom. A meseolvasás ugyanis sokkal jobban fejleszti a gyermekek agyát. Amikor az agy csak képzelt mozgásformákkal, képzelt képekkel, képzelt érzékekkel manipulál, ezerszer több neuron dolgozik, mint filmnézés közben. Ha le akarjuk kötni a gyermek figyelmét valamivel, akkor a hangos könyv jó alternatíva: fejleszti a hallás utáni értést, a koncentrációt.

A megkésett beszédfejlődés terápiája nem nagy ördöngösség, alapvetően két axiómája van:
1. Minden gyermek arra vágyik, hogy a szüleivel/nevelőivel játszhasson és beszélgethessen. 

2. Minden gyermek a szüleitől/nevelőitől tanul meg beszélni, nem gépektől.

Ha csak ez a kettő megvalósul, a normális beszédindulásra minden esély adott.

Sokszor azonban már késve érkeznek hozzám a szülők a gyermekekkel, akik 3-4-5 évesen még csak pár szóval kommunikálnak, a kiejtésük nem tiszta, mondatot nem tudnak összerakni. Félénkek, visszahúzódóak, vagy éppen támadóak, agresszívak, mert nem sikerül nyelvileg megfogalmazniuk vágyaikat, akaratukat, érzéseiket. Az óvodában nehezen illeszkednek be, szívesebben játszanak egyedül, és nehezen kezelhetők a csoportos foglalkozásokon.

Nekik segíteni kell; de ha a beszédfejlődés nem akadályozott, akkor ez első körben nem a logopédus feladata. Hanem a szülőé/nevelőé. Én is először a szülőknek szoktam segíteni, és meghívom őket egy szülőtréningre, ahol közösen keressük meg azokat a pontokat a gyermek életében, ahol a szülők segíteni tudják a beszédfejlődését.

A szülőtréning három alappillére:
-- A szülői figyelem: rendszeresen játszani, beszélgetni, olvasni kell a gyermekkel, gyermeknek.
-- Ritulék kialakítsa a gyermek életében: közös étkezések, közös játék, közös esti meseolvasás.
-- Nyelvi mintává válni, amelyet a gyermek követhet: beszéddel kísérni a hétköznapi tevékenységeket, alkalmat adni a gyermeknek a beszédre.

Például: Szülőként gyakran esünk abba a csapdába, hogy hamar kitaláljuk, mit akar a gyermekünk, és attól kezdve a kérdéseink költőivé válnak: „Mit szeretnél enni?” Mielőtt még válaszolhatna, mi már tudjuk is rá a választ, mert ismerjük, vagy mert megmutatja a gyermek. Valójában nem is várunk tőle választ. Ezzel viszont nem is motiváljuk a beszédre. Ha mindig megértjük a pillantását vagy a gesztusát, nincsen miért megszólalnia. Ezért célszerűbb úgy feltenni a kérdést, hogy kénytelen legyen válaszolni, és ne fogadjuk el a rámutatást meg a nyöszörgést. „Mit kérsz inni, teát vagy kakaót?” Válaszként pedig csak ezt a kettőt fogadjuk el, és várjuk meg, hogy kimondja. Nem kell sürgetni, csak türelmesen megvárni.

A szülőtréningen számos ilyen nyelvi stratégiát kipróbálunk a szülőkkel, ezek mind beszédre motiválják a gyermeket. Mivel a nyelvi stratégiákat a szülőknek kell megtanulnia, időre van szükségük ahhoz, hogy otthon is alkalmazni tudják, hiszen a viselkedés megváltoztatása nem megy egyik pillanatról a másikra.

Emellett játékokat is kipróbálunk és könyveket is ajánlok az otthoni beszédfejlődés támogatásához. Kapnak még a szülők egy szkriptet a foglalkozásról emlékeztetőül, valamint egy listát, ahol folyamatosan követhetik a gyermek beszédfejlődését, és kipipálhatják, ami már teljesült.

Általában fél évvel az első találkozás után újabbat javaslok, hogy megnézzük, hol tart a beszédfejlődés, kell-e valamelyik nyelvi területen logopédiai segítség, vagy elég az otthoni szülői támogatás. Én akkor vagyok a legboldogabb, ha szülői segítséggel minden visszazökken a rendes kerékvágásba, mert ez a természetes helye a nyelvelsajátításnak: az otthon.

Magyar nyelvű ovi, német nyelvű ovi? Szeptemberi dilemmák.

Én is megjártam ezt az utat. Amikor csak pár hónapra jöttünk Bécsbe, a fiamat semmiképpen nem akartam osztrák oviba adni, mert attól féltem, hogy az óvodát mint intézményt fogja megutálni, félni tőle, ellenállni, ha nem érti a nyelvet, amelyen beszélnek hozzá. Ezért magyar nyelvű óvodába adtam, amíg mi dolgoztunk. Nagyon szerette, szívesen ment. 

Nagycsoportos volt, amikor végleg kiköltöztünk, és természetesen tovább járt a magyar oviba, ahol volt ugyan német nyelvoktatás ovisoknak, de semmivel sem tanult többet belőle, mint a villamoson, vagy az utcán. A Speckstängerl neve a Ströckből és a Rossauer Lände neve a metróból előbb beépült, mint a Birne vagy az Apfel, a rot vagy a blau a németóráról. Az idegennyelv-tanítás óvodás korban legtöbbször azt a hasznot hozza, hogy a gyermek füle rááll a másik nyelvre, és könnyebben fogja később megtanulni. Természetesen ragad rá sok szó is eközben, de elsősorban a játékos mondókákból, énekekből, nem a direkt tanításból.

Sokan kérdezik tőlem, és kérdezik egymástól közösségi portálokon, hogy mi a jobb, az osztrák ovi, vagy a magyar ovi. Egyértelmű válasz nincsen, ahogy egy kérdésre sincsen. Sok szempont van, amelyet figyelembe kell venni a döntésnél, és még több kérdés, amelyet fel kell tenni magunknak – ezeket igyekeztem most összeszedni:

Mi a cél? 

Az anyanyelv erősítése, mert valamilyen oknál fogva a gyermek anyanyelvi fejlődése nem a kívánt tempóban halad? (Ez esetben jobb lehet a magyar ovi.) Vagy a német nyelv elsajátítása, hogy majd az iskolakezdés könnyebb legyen? (Ez esetben jobb lehet a német nyelvű ovi.)

Milyen az otthoni nyelvi környezet? 

Egynyelvű, csak magyar? (Ez esetben jobb lehet a német nyelvű ovi.) Vagy kétnyelvű, német és magyar? (Ez esetben nagyjából mindegy, ráadásul vannak már kétnyelvű ovik is, például Bécsben.)

Milyen a gyermek habitusa, hogyan viselkedik idegen nyelvű környezetben? 

Visszahúzódó? Könnyen barátkozik? Visszahúzódó, de nem a nyelv miatt, hanem az idegen környezet miatt, amelyet hamar meg fog szokni? Minden helyzetben feltalálja magát?

Az óvoda a szülőtől való elszakadást jelenti elsősorban a gyermekek számára, és sokszor összekeverjük az e felett érzett „traumát” az idegen nyelv miatti „traumával”, amelyet alapvetően mi élünk át a kiköltözéssel és a külföldi munkavállalással, és mi féltjük azután ettől a gyermekeinket is.

A gyerekek az ovimban akkor is sírnak az első napokban a szünet után, ha már beszélnek németül, és akkor is sírnak, ha már nagycsoportosok, és nem most kezdték. Vannak gyerekek, akik egyik esetben sem sírnak, hanem simán besétálnak, és vagy leülnek játszani, vagy figyelnek egy sarokból. A gyermek habitusától függ ugyanis, hogy nehéz-e az elszakadás a szülőtől, és ahogy én látom, a legritkábban van arról szó, hogy „anya, én ezt a nyelvet nem értem, vigyél haza, légy szíves”. Ha a gyermek sír reggel az oviban, az természetes dolog, mert nehéz az elszakadás, és elmúlik, ha már magabiztosabban tudja kezelni a helyzetet. A sírás miatt tehát ne hozzunk döntést egyik óvoda ellen sem.

Szorongó a gyermek? 

Ha fontos neki, hogy minden helyzetben megfeleljen, akkor a német nyelvű óvodát javaslom, hogy iskoláskorra biztosan elsajátítsa a németet. Az iskolakezdés magától is stresszes az új környezet és az új kihívások miatt, legalább a nyelvvel ne nehezítsük a gyermek helyzetét.

Melyik óvoda melletti döntés hoz nyugalmat a család életébe? 

Mert annak semmi értelme, hogy az egyiket erőltetjük, és mindenki úszik a stresszben. Egyik választás sem rossz ugyanis. A rossz az, ha hozunk egy döntést, és aztán az senkinek sem tetszik.

Függ a gyermek anyanyelvi fejlődésének ritmusától.

1. Ha a gyermek nyelvi fejlődése akadályozott valamilyen formában, akkor én mindenképpen az anyanyelvi ovit javasolom.
2. Ha a gyermek beszédfejlődése megkésett, de csak kommunikációs okokból (keveset beszélnek és játszanak vele otthon; sok időt tölt technikai eszközökkel foglalkozva, úgymint TV, okostelefon, tablet & Co.; vagy csak egyszerűen lassúbb a tempója), akkor nem szükséges anyanyelvi oviba küldeni, sokkal fontosabb otthon segíteni az anyanyelvi beszéd megindulását és fejlődését, és járhat nyugodtan német nyelvű oviba, mert a második nyelv ez esetben nem fogja akadályozni az anyanyelvi beszédfejlődést.
3. Ha a gyermek nyelvi fejlődése nem akadályozott, akkor nem hozhatunk rossz döntést, akármelyik ovit is választjuk. Ha az anyanyelvit, akkor majd az iskolában tanul meg cca. fél év alatt németül. Ha a német nyelvűt, akkor elég, ha az otthoni környezet anyanyelvi, az viszont legyen erős sok közös családi programmal, sok beszélgetéssel, sok olvasással.

Milyen az óvónéni? 
Ez a legfontosabb szempont a döntéshozatalban. Ha a gyermek elsőre elfogadja, és jól „szót értenek” egymással, beszélhet akár szuahéliül is, ott kell hagyni nála a gyermeket. Ha mindenki, szülő és gyermek is úgy érzi, hogy ez oké, akkor azt az óvodát kell választani. Manapság annyi forrásból tájékozódunk, hogy éppen a legfontosabb marad ki: az ösztönös választás. Pedig az anyai ösztön ritkán téved. (És csak azért nem írom le, hogy "soha", mert perfekcionista vagyok.)

Mit csináljunk nyáron, ha bezár a logopédiai gyár?

Egyet semmiképpen NE: ne gyötörjük a gyermeket feladatokkal. Más kérdés, ha éppen júniusban kezdődik egy terápia, bár ezt én személy szerint nem tartom jó ötletnek. A nyár szóljon a szabadságról, a mozgásról és a szülőkkel, nagyszülőkkel, barátokkal töltött időről. Más a ritmusa a nyárnak, nincsen iskola, felszabadultabbak a gyermekek is, a szülők is. Szünetet kell tartani minden téren, a szünet ugyanis az egyik legfontosabb része a tanulási folyamatnak.

Miért fontos a szünet? 

Az év közben megszerzett ismeretek és tapasztalatok nem épülnek be azonnal, csak akkor válnak sajáttá, ha elkezdjük használni őket. Ám ameddig az új megszerzésén dolgozunk, addig nincs idő a már meglévő tudás hasznosítására. Erre való a nyár. Nem véletlen, hogy a gyermekek szeptemberben olyan képességekkel térnek vissza az iskolapadba, melyekről év közben csak álmodni mertünk. Nehéz elhinni, de többször megéltem már, hogy hónapok munkája árán sem susog még az a fránya S, de a nyár három hónapja alatt a sok mozgás, a stresszmentes élet és az aktiválódó ismeretek eredményeképpen egyszer csak összeér két neuron az agyban, és megszületik a susogó S. Én meg csak nézek szeptemberben, mint a makimajom, nagy szemekkel. No meg persze örülök. Nagyon fontosnak tartom a szünet beiktatását a terápiába. Hagyni kell a gyermeket, adni kell neki időt, hogy hasznosítani tudja a tanultakat. És azt mi helyette nem tehetjük meg, annyit tudunk tenni érte, hogy időt adunk neki.

Az elkerülhetetlen para

Szülőként azonban pontosan tudom, hogy ilyenkor mindig aggódunk, mert mi van, ha a gyermek mindent elfelejt a nyáron. A gyermeki agy azonban még friss, nem felejt egykönnyen, ez onnan is tudható, hogy a megígért fagyiért menetrendszerűen figyelmeztet minden ötödik percben, hogy pontosan számon tartja, kinek milyen játéka van az osztályban, és milyen nincs még neki, illetve hogy mit is szeretne kérni karácsonyra (és a lista nem rövid).

Mit tehetünk?

Aggódó szülőknek is van megoldás, azt ugyanis nem fogom javasolni, hogy ne aggódjunk, mert az aggódás fontos jel, az a logopédus egyik legjobb barátja. Természetesen segíthetjük gyermekünket abban, hogy a terápián szerzett ismeretek a nyár folyamán beérjenek.  

1. Mozgással. 

A nyelvfejlődés támogatásának egyik legfontosabb pillére a mozgás, ezért csak javasolni tudom a nyári sporttáborokat; a kúszó-mászó, egyensúlyozó kalandparkokat és a legtöbb izmot és végtagot megmozgató, valamint elképesztő összehangoltságot igénylő úszást.

2. Az érzékek bombázásával 

(Erről már írtam itt: Az érzékek utcája). Új ételek és új ízek kipróbálását; mezítláb járkálást a fűben, homokban, kavicson; kézműveskedést sárral, agyaggal, festékkel, gyurmával. Piacra járást, szimatolgatást és kóstolgatást. És végezetül minél több kézzel evést, még ha étteremben nem is kell feltétlenül elővezetni, de otthon hagyjuk, ha fogjon meg a gyermek (tiszta kézzel!) minden ételt, talán az egy levest leszámítva.

3. Énekléssel. 

Én ugyan a falnak megyek tőle, de az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi években a logopédiai terápia területén történt, az a gyerekdalokkal teli cd-k elszaporodása (olyannyira, hogy ma már erősen kell válogatni, és erről már írtam itt: Van élet a mondókán túl). Az éneklésnél komplexebb nyelvfejlesztési gyakorlat alig van, támogatja a ritmusérzéket, a rímfelismerést, a szövegtanulást és a testérzékelés legkifinomultabb formáját (hiszen éneklés közben az egyik belső szervünket mozgatjuk: a hangszálakat). 

Ha csak erre a három dologra figyelünk oda, hogy jelen legyen a gyermek nyári programjában, máris rengeteget tettünk azért, hogy támogassuk a nyelvi fejlődését. Logopédiai szempontból tehát akkor volt sikeres a nyár, ha a gyermek szeptemberben barnára sülve, horzsolás- meg szúnyogcsípés-nyomokkal tarkítva, és élményekkel gazdagon jön vissza terápiára – abból rögtön tudom, hogy elképesztő előrehaladás vár ránk ősszel.